2024. március 28., csütörtök

Valóban, miért?…

Cziczó Attila: Tanár úr, de miért? – a Zentai Magyar Kamaraszínház Diákszínjátszóinak bemutatója

Cziczó színdarabja, melyet Nešić Máté rendezésében kedden este mutattak be a Zentai Magyar Kamaraszínházban, egy iskolai színjátszókör munkáját meséli el, amikor is Shakespeare Rómeó és Júlia című drámáját próbálják különböző tinédzseres bonyodalmak közepette, a darab második felében pedig megpróbálják bemutatni – nem kevésbé zűrös körülmények között. A műsorfüzetben megadott programtervből három pont kipipálva: „Légy önmagad a színpadon, játssz neked ismerős helyzeteket, szerepeket!”, „Lépj ki a komfortzónádból, játssz számodra ismeretlen szituációkat, karaktereket!”, „Színház a színházban”. Maradt további kettő: „Úgy formálsz mindent, ahogy a képzeleted engedi!”, „Légy kreatív, and think outside of box!”. Ezek miért nem valósultak meg vajon? Mert a képzelet szabad szárnyalását, az ifjonti kreativitást hiába kerestem az előadásban.

Item: Miért kellett ezt a darabot választani? Nem ismerem ugyan az alapművet, nem tudom, mennyit húztak belőle, nem is szeretném hát minősíteni, de ahol a poénok elsősorban a hascsikarásra, a bolhára a bugyiban és hasonló bohóságokra vannak kiélezve, hát az még egy bohózatban is elég szegényes… Ettől a gárdától régebben láthattuk már a Tizenkét dühös ember című előadást, ami ha nem is volt különösebben megrázó élmény, ennél azért jóval erősebbre sikerült. Pedig ott aztán ki kellett lépniük ifjú színjátszóinknak a „komfortzónájukból”, mégis sokkal hitelesebb alakítások születtek. Kedveseim, a humor egyáltalán nem könnyű műfaj! Ha nagyon ellezserkedjük, mondván, úgyis csak önmagunkat fogjuk itt alakítani, az apunak, anyunak, nagyszülőknek, barátoknak szerezhet ugyan kellemes és derűs perceket, de az „átlagos” színházlátogató számára sajnos kevésnek fog bizonyulni.

Nem mondom, néhány helyütt magam is elmosolyodtam, hiszen fiatalok = bájosak, többüknek akadtak jobb pillanatai, egy-egy mókás fintor, gesztus erejéig, a záró jelenetben a színpadkép is rendben volt, talán még a szövegben is akadt egy-két tűrhető poén, és persze lelkesített a lelkesedésük – de nagyjából ennyi. Ami az alakításokat illeti, a takarítónőt és a kellékest játszó fiatalokkal voltam maradéktalanul elégedett, akik talán valóban csupán önmagukat adták, ám természetesnek hatottak és meggyőzőnek – a többiekével csak itt-ott, rövid időre; egyébként sajnos sok volt a sutaság, a mesterkéltség, egyeseknél a nem megfelelő artikuláció többször az érthetőség rovására ment, és egyáltalán: nem éreztem úgy, hogy ez az előadás rendesen összeállt volna. Mintha félkészen tálaltak volna nekem egy amúgy sem a legprímább recept alapján elkészített előételt.

A Tizenkét dühös ember esetében itt-ott felvillantak a tehetség csírái, a mostani előadás ahhoz képest sajnálatos módon visszaesést jelent – pedig fordítva kellene lennie, nem?… Fontos kérdés: Miért csak a KSZFV-re készítünk előadást ezekkel a lelkes fiatalokkal? Egy színjátszókör akkor működhet sikerrel, ha egész éven át folyik ott a munka. Ha nem is áll egyfolytában rendelkezésükre profi rendező vagy színész, maguk közül választhatnának rendezőket is, alkothatnának műhelymunka keretein belül… megoldás mindig van.

Nem szeretném elbizonytalanítani a társaságot itt a megmérettetés előtt – sőt, bízom benne, építően hatottak az észrevételeim –, amennyiben összekapják magukat, bizonyára díjazható alakításokat is nyújthatnak majd a KSZFV-n, mindazonáltal ez az előadás… elsősorban nem a gyerekeken múlott, hogy olyan, amilyen. Sokkal inkább magán a szövegen – no meg egy kicsit a rendezőn is… Még egyszer megkérdem: miért ezt a színdarabot kellett választani?