2024. április 24., szerda

Lőni vagy nem lőni

A katonaságról beszélni olyan, mint a fociról vagy a gyereknevelésről: mindenki ért hozzá. Mindenkinek megvan róla a véleménye, jó is, meg rossz is, van akinek emléke is van, szintúgy jó is, meg rossz is, más meg kerülné mint az a bizonyos a szenteltvizet. Minden évben valamiféleképp közbeszéd tárgyává válik – kiváltképp, hogy nálunk a választások ugyanolyan hétköznapi jelenséggé váltak, mint a dunai embernek a tavaszi áradás –, legyen szó a behívók szétküldéséről, vagy az állandó sorkatonaság visszaállításáról.

Így történt most is, ha már urna elé járulunk, idevetnek nekünk egy csontot, hadd rágódjunk rajta kedvünkre: az év elején kiszellőztették a sajtóban, hogy a védelmi minisztérium a sorkatonaság visszaállításának lehetőségeit vizsgálgatja. Csakhamar napvilágra került egy friss felmérés is, miszerint a szerbiai polgárok több mint hetven százaléka – közülük is többnyire a negyven év felettiek – támogatja a sorkatonaság visszaállítását. Ha már felmérések, érdekes adalék, hogy egy másik ankét szerint a szerbiai polgárok 73 százaléka nem háborúzna Koszovóért. A kimutatás szerint a legnagyobb mértékben a 18 és 29 év közötti fiatalok támogatják a háborút. Ennek a korcsoportnak a tagjai 15 százalékban döntöttek a hadviselés mellett. Elgondolkodtató, de maradjunk az eredeti ötletnél. Alighogy lecsitultak a hír keltette hullámfodrok, a védelmi miniszter és a kormányfő is nyilatkozott az ügyben: nem állítják vissza a kötelező sorkatonaságot. Zoran Đorđević védelmi miniszter szerint különben is 70 millió dinárjába fájna ez az adófizetőknek, hiszen ágyneműket, bakancsokat, gázmaszkokat stb. kellene venni a sok bakának, és több évbe is telne a visszaállás. Igaz, teszi hozzá, hogy Szerbia alkotmánya lehetővé teszi a lelkiismereti aggályok miatt a polgári szolgálat választását is, és a gyakorlat szerint a besorozottak csaknem fele élt is ezzel a lehetőséggel. Az átállás példájaként Svédországot hozta fel, ahol tavaly döntöttek úgy, hogy úgyszintén bevezetik a sorkatonaságot és nem sikerült egyik napról a másikra, a tervezett időpont 2018.

Ön szerint szükség van-e a sorkatonaság visszaállítására?

Igen: 165 (29%)

Nincs rá szükség: 377 (66,5%)

Nem tudom: 26 (4,5%)

Ami azt illeti jómagam azon olvasóink többségéhez tartozik, aki szerint nincs szükség a sorkatonaság visszaállítására. Természetesen weboldalunk felmérése távolról sem reprezentatív, csupán jelzésértékű. Sokan vannak még köztünk, akik emlékeznek a kilencvenes évekre, amikor is jobbára amolyan golyófogóknak számítottak a kisebbségiek – ekkor váltam én is katonaéretté, de tanulmányaimat nem kívántam félbeszakítani annak érdekében, hogy hónapokig ugráljak a sárban, majd később már erkölcsi fenntartásaim voltak, ezért a civil szolgálatot választottam. Lelkiismereti aggályaim ma is élnek a fegyverekkel, az erőszakkal és a gyilkolással kapcsolatban. Méghozzá úgy, hogy elismerem, hogy egy ember, egy nemzet, vagy ország szuverén joga, kötelessége megvédenie magát. Katonaságnak, hadseregnek lennie kell. Ez nem kérdés! Hivatásos katonák és félig ennek számító, rendszeresen gyakorlatozó önkéntesek kellenek, akik tisztában vannak a mit-miért viszonnyal. Ám nem sok értelmét látom annak, hogy tesztoszterontól túlfűtött suhancokat küldjenek esetenként a puskacsövek elé. Különben is, a sorkatonaság akkor lehetett igazán működőképes, amikor nem két-három hónapnyi gyorstalpalóból, majd kilenc hónap szívatásból áll, hanem három év kőkemény szolgálatból, gyakorlatozásból. Ez az egyéves időszak – ismerősök elmondásából – korántsem egy buli, sokkal inkább egy kitörési kísérletekkel megtűzdelt kínkeserves küzdelem, ahol az öngyilkosságok, rejtélyes gyilkosságok sem ismeretlenek. Gondoljunk csak a topčideri ügyre. A sorkatonaság egy valamire jó, kondicionálni az embereket, méghozzá arra, hogy kérdés nélkül meneteljenek a halálba, ha egyszer a fejesek úgy döntenek, mert amellett, hogy az ember legdrágább kincse az élete, valamennyi egészséges ember habozik, mielőtt lőne – akár félelemből, akár azért, mert lelkiismereti aggályok gyötrik. Különben is folyamatosan változik a háborúzás művészete és ma már nem a golyófogókról, hanem sokkal inkább a profi kis csapásmérő alakulatokról szól. És tévedésbe ne essünk, egy kutyaütőből sem lesz varázsszóra becsületes férfiú, csak mert katona. A gazember az gazember, mindegy, hol milyen körülmények között van, legfeljebb a módszerei „finomodnak”. Nevelni különben sem a katonaságnak kell, hanem elsősorban a családnak. Na de az alma és a fa. Egy hormonoktól tomboló kamasz számára csupán egy rövid kéjutazás lesz a katonaság, késő már megnevelni őt, ha tizennyolc éves koráig nem történt ez meg, kétlem, hogy átütő sikert érünk el nála. Leszerel és marad minden a régiben.

A kötelező sorkatonaságot, mint valami szolgálatot, egyedül katasztrófavédelmi célok elhárítása érdekében látom helyénvalónak. Hiszen bármikor történhet egy nagyobb árvíz, földrengés, összeomolhat az áramellátás. Ilyenkor nagyon fontos a higgadt, civilizált, szervezett reagálás. Ehhez azonban nem sorköteles szolgálatra, hanem öntudatos és tisztességes társadalomra van szükség, olyan emberekre akik nem keresnek kibúvót, akik fizetik az adót, a járulékokat, betartják a szabályokat. Egy olyan államban azonban, ahol szinte már évente költenek pénzt választásokra, miközben a fizetés és a nyugdíj csupán az elemi megélhetésre (sem) elegendő, mindez túl nagy elvárás.