A tavasz beköszöntével az iskolások számára egyszerre csak számtalan lehetőség nyílik, hogy különböző tantárgyakból bizonyítsák rátermettségüket, tudásukat. Diákéveimből emlékszem ezekre az alkalmakra, amikor az izgalom gyomorszorító érzésével morzsolgattam a ceruzámat, és kerestem a községi matekverseny tantermét, vagy soromra várakozva mondogattam magamban a versemet a szavalóverseny helyszínén. Nem voltam egy versenyző típus. Többnyire sokkal többet fektettem be, mint amilyen eredményeim születtek, és abban az időben nem értettem, miért rontom el mindig a legfontosabb pillanatokban a mondat végi hangsúlyt, vagy vétem el a lépést a táncban. Nem tudom, a tanáraim gondolkoztak-e ezen abban az időben, vagy úgy voltak vele, hogy hadd menjen, ha annyira akar ez a lány.
Pedig versenyzésre sem születik mindenki, és hiába nagy a tudása, ha nem képes a megfelelő pillanatban előhozni önmagából, akkor eredményei aligha születnek.
Kutatások bizonyítják, hogy a tanulók akkor élvezik legjobban a tanulást, ha abban együttesen jelenik meg az együttműködés és a versengés, vagyis a versengés maga is szükséges a gyerekek elégedettségérzésének kialakulásához. A vizsgálatok szerint a versengés és az együttműködés kombinációja hatékonyabban fejleszti a tudást, mint csak a tanulók közötti együttműködés vagy csak a versengés.
Talán ezért vannak kiemelkedő eredményeik azoknak az iskoláknak, ahol a csoportokban való tanulást versenyhelyzettel is ötvözik.
Amikor versenyről van szó, sok szempontot érdemes figyelembe vennünk. Egyrészt a versenyző gyerek életkorát, másrészt az érettségét, személyiségét. Főleg kisiskolás korban lehetnek óriási különbségek a gyerekek között, és ilyenkor egy-két év eltérés is rettenetesen sokat jelenthet. Alsós tanítók sűrűn jelzik, hogy a kisdiák nehezen viseli, amikor veszít, olyankor agresszívvá válik, vagy hosszan duzzog magában. A gyerekek közötti egyéni különbségek nagyok, és a kudarctűrő képességük is eltérő, valamint az aktuális élethelyzetük is meghatározhatja, mennyit bírnak elviselni. Ha látjuk, hogy egy gyerek nincs abban a lelkiállapotban, akkor ne erőltessük, bármilyen okos és ügyes is. Lesz még rá alkalom.
Ha azonban a tanulónak kedve van, engedjük, és bátorítsuk a versenyzésre, még akkor is, ha szerintünk „nem oda való”, esetleg úgy gondoljuk, nincs sok esélye. Hadd próbálja ki magát! Természetesen ne hagyjuk magára, bármilyen eredménnyel fejeződik is be a verseny; adjunk lehetőséget az érzései kifejezésére, illetve segítsük őt a megfelelő konzekvenciák levonására.
Ha pedig látjuk, hogy ez nem az ő világa, ne próbáljuk neki megmagyarázni az ellenkezőjét. Eljöhet még az az idő, amikor szívesen és bátran áll a rajtvonalhoz.
Bármilyen eredményességgel is versenyez egy tanuló, azt mindenképpen vegyük figyelembe, hogy a verseny intenzív testi, pszichés és szellemi megerőltetéssel jár; biztosítsuk a feszültség levezetését, és tegyük lehetővé a kikapcsolódást, a pihenést egy megfeszített időszak után. A verseny sosem lehet öncélú, és mindig a gyerekek fejlődését kell szolgálnia, elősegítenie. Így csak akkor lehet sikeres, ha a győztesek és a vesztesek is nyernek valamit, ha nem is mindenki díjat. Ha segíti a gyerekeket az önismeretben, a tudásszerzésben, a kompetenciafejlesztésben.
A versenyeket, a versenyzés lehetőségét érdemes az iskolai évek alatt elérhetővé tenni a tanulók számára, de körültekintően kell azokat megszervezni, és a gyerekeket nemcsak a tananyagból felkészíteni, hanem lelkileg is segíteni őket, hogy a versenyzés az egyénnek és a közösségnek is hasznára váljon.
