Látva láthatunk

Mezei Erzsébet kiállítása elé

Sutus Áron

2017. március 20., 20:16 >> 2017. március 20., 21:16

Kommentek száma 0  A cikkhez tartozik képgaléria  Megjelent nyomtatásban

Ismeretlen tér 1., monotípia

Ismeretlen tér 1., monotípia

Örökké emlékezni fogok, örökké a történetem, evidencia- és létélményem az a szabadkai koncert, amikor Mezei Szilárd, ha jól emlékszem triójával, a Kosztolányi Dezső Színház színpadán eloldotta minden kötelékem, mind a mai napig alig nevezhetetlen, teret és időt ismerni képtelen zónában találtam magam, ott látni lehetett a hangot, ott hömpölygött az, amely másként nem is hömpölyöghetett volna, s amely együtt volt göröngy, együtt volt ránc, együtt volt táj, s együtt volt kereszt, de egyidejűleg volt elkerülhetetlen elhagyatottság s a megfeszülés érde, érdessége valaminek, egyidejűleg volt smirgli és egyidejűleg volt szent mezítelenség. Egyszerre volt elbocsátás és befogadás a szeretetben: az ember a Teremtővel szemben. És minderre nem volt más szavam, azóta sincs, mint hogy: Tisza. Aztán a koncertet követően, beszámolva, elbeszélve ezt Szilárdnak, nem más derült ki, mint hogy a megelevenedő kompozíciónak, tehát az általam hallott kompozíciónak a címe nem más mint: Tisza.

Ismeretlen tér 3.

Ismeretlen tér 3.

A mai napig nem tudtam eldönteni, vajon Mezei Szilárdnak s nekem miként tudja ennyire ugyanazt jelenteni – a Tisza. S amiként ma, a szó megannyi értelmében ma is itt áll kettőnk között Mezei Erzsébet. Vajon tőle, általa jelent mindkettőnk számára egyet, azt? Vajon ő közvetít, ő a hírnöke, küldöttje ennek a megmásíthatatlan egyet-ugyanazt-jelenteni képességnek? Értjük-e, vajon érezzük-e annak a súlyát, jelentőségét, amelyben részesülhetünk, amelyben eltörlődik a perspektivikus sokaság, elbizonytalanodik, kioltja magát e sokaság, ahol és amikor beteljesül valami olyan esély, amely visszarendeződésként az egyet lesz képes újból elbeszélni. Azt az egyet, amelyet a művészetben úgy nevezünk: az egyetlen valóság. A hitt valóság. Szakralitás. Szentség. A lét oszthatatlansága, a lét pontos sűrűségének és karcosságának oszthatatlansága.

Víztükör 1. , monotípia

Víztükör 1. , monotípia

Víztükör 2., monotípia

Víztükör 2., monotípia

A Tisza, ami, aki már nem csupán a folyó, de valami összesség-egy, ennek fényében, ennek tükrében kikerülhetetlen evidencia. Elkerülhetetlen szembesülés – Mezei Erzsébet látni tanít. Ma, itt, amikor Erzsikét hetvenedik születésnapján is köszöntjük, szóval ma, itt, közel három évtized távlatának gyűjtőmedencéjében, esélyt kapunk arra, hogy megérintsen minket valami egy, valami ugyanaz.

A kiállításmegnyitóra készülve ellátogattam hozzá. Arról beszéltünk, azon tanakodtunk, vajon mennyire lesz szerteágazó, pontosabban, mennyire lesz széttartó, ha ma mind megjelennek ezek a ciklusok, feltűnnek, ha ők mind mesélni, láttatni akarnak? Túlbeszélik-e majd önmagukat, elhalványítják-e majd a másikat, a többit? Milyen lesz az összhangjuk? A kiállítótérnek a fő és két oldalhajójában milyen legyen elrendezésük? Mely alkotások, sorozatok kerüljenek egymás mellé, egymással szemben? Egy-egy sorozatot milyen formában rendezzen el…?

És ennek a megannyi kérdésnek, megannyi apró kétségnek, kevéske lámpaláznak a jótékony működése és nyomása alatt a ciklusokat, sorozatokat, Mezei Erzsike szűnhetetlen kérdésfeltevéseit, válaszkereséseit olvasva, látva, hallva, érzékelve lesz az a sejtésünk, amelytől már nem tudunk és nem is akarunk tágítani. Attól a sejtéstől, amely azt mondatja velünk, Mezei Erzsébetnek talán minden alkotása, alkotói korszaka mögött egyetlen központi felismerés létezik, vagy legalábbis létezik az a kérdés, amelyet újból és újból muszáj feltennie, elmondania, miközben a választ, a válaszadást nem kívánja birtokba venni. Olvassuk, gondoljuk csak végig a cikluscímeket, az itt kiállított sorozatok címeit: Rés, Partok, Túloldal, Fények, Felszín, Víztükör, Titkosítva, Ismeretlen tér, Fogyóban a kék, Várakozás…

Megannyi a köztesség, az áttűnés, a mélység utáni vágyakozás, a becsukódás, az elvágyódás, burok és burkolódzás, az önátadás egyszerűsége jelentéssűrűségeinek, jelentésrétegeinek mederré változása, hullámléte ez. Valami olyan, mintha ott járt, alászállt volna, pontosan ismerné minden rezdülését, mélységét, elesettségét, tektonikájának kegyelemteljességét és részvéttelen magához ölelését, áramlását, keletkezését és átváltozásait. Mezei Erzsébet olyan erővonalak, a fény olyan hajlékainak ismerője, amelyben a feltárulkozás, de az elvonulás, a halványodás egymásba oldódó barázdákká, apró, fényt hozó sivatagokká lesz, apró szikesekké, amely mitikus távlatból arról beszél, hogy itt egymásba hajló barázda van, apró szikesek nyúlnak el, itt föld van, itt göröngy van, itt ember van, itt termés van, itt a Teremtő állhatatos... itt magasba nyújtózik az élet, hogy legyen bejutni rés, hogy legyen áthatolni valamin a fénynek, hogy a gyökerek ölünkbe ússzanak. Irtózatos energiával mozdul itt minden, irtózatos energiával van itt állandó áramlásában, egymás átfedésében ez a mindenség: bármiféle és mindenféle test-, tér- és létanatómiainak hitt tagoltság itt átoldódik, megfogyatkozik, értelmét veszíti. Ég lesz a part, part lesz a lajtorjaként égbe nyúló fa, ránc a lét, szent mezítelenség ittlétünk: örök átfedésben körforgásuk, szétfeszítve bármiféle teret, időt – árasztanak, hullámzanak, hullámoztatnak.

Ennyire egyszerű. Pontosabban szavakká másként nem formálható. Legalábbis én ebben hiszek. Abban hiszek, arról az evidenciáról próbálok ma itt beszélni, hogy Erzsike képei magukban hordják/magukban hordozzák az egyetlent, a közös tudásnak, a közösen tudottnak az idejéből, világából, szentségéből szólalnak meg. Ennyire egyszerű. Szólnak. Közölnek. Nem választ. Talán csak néhány olyan szót, amely megtántorít minket, s elbizonytalanít abban, hogy vajon biztosan tudjuk-e, mit jelent látni.

A most kiállított munkák, de Erzsike legtöbb alkotása kapcsán elmondhatjuk, hogy nem látjuk rajta az embert. Nem hiányként tételezzük, s nem is ember nélküli művészetnek gondoljuk. Az ember benne, számára nem láthatatlan, s nem vakfolt. Hisz egy-egy alkotáson, a golgotai triptichon, vagy épp a jobb lator és a Megfeszített együttállásában, s ezzel párhuzamosan a fogyatkozó/fogyó kék hármas és kettes együttállásában (akárha mennybemenetel, átlényegülés), de a tájjal együtt lélegző, a víz tükrén megjelenő juhász révén alakot ölt.

E kiállítás ugyanakkor arról is beszél, talán igazán arról beszél, hogy látva láthatunk. Valaminek/valakinek a belső oldalán helyezkedünk el. Egy, a fogalmak előtti, vad érzékelés, vad érzékelő, teremtő és szemlélő, látó tekintetében.

Hogy mit jelent látni? Nézzünk körül itt, a kiállítótérben, engedjük vezetni tekintetünket.

 

* Mezei Erzsébet Grafikák és más képek című kiállítása március 10-én nyílt meg a topolyai Art Galleryben, és az alkotások április 10-éig tekinthetők meg.


!A cikkhez nem kapcsolódik más írás.


Mielőtt hozzászólna a cikkhez, kérjük olvassa el a moderálási alapelvet!

! Hozzászóláshoz be kell jelentkeznie:
Facebook belépés
Listázás:

  • HETI ROVATOK
  • Kerekeken
  • Napsugár
  • Nyugdíjasok oldala
  • Vonalkód
  • MELLÉKLETEK
  • Sportvilág
  • Üveggolyó
  • Magvető
  • Képes Ifjúság
  • Tarka Világ
  • Kilátó
  • Hétvége

Magyar Szó© 2003 - 2017     Impresszum | Adatvédelem | Előfizetés | Kapcsolat | Marketing | Közbeszerzés (Javna nabavka) | Dokumenti i pravilnici

Development & Hosting by: CNT | Design by: Plakatila