Én is jártam a Hajnal utcában

Mák Ferenc

2017. március 20., 14:59 >> 2017. március 20., 15:59

Kommentek száma 0  Megjelent nyomtatásban

Régi, gyermekkori emlékeket keltett életre bennem Balogh István Mágikus fészkünk című, zentai történeteket megidéző, ihletetten szép kötete. Könyvében ő a gyermekkor és az ifjúság kitárulkozó világának lélekformáló történeteihez tért vissza, azt emelte ki az emlékezet kavargó örvényeiből, ami felnőtté avatta őt, ami szervesen beleépült egyénisége belső rendjébe: ami gondolkodó emberként a szülő- föld emlékeiből, öröklött értékeiből a javát szolgálta. Könyve első lapjain emlékezik a zentai Tisza-part sehol másutt nem tapasztalt, önmagában is egyedüli, zegzugos halász-negyedére, a bátkai komplejárat körüli kusza, egymásba torkolló, rövid kis utcácskák alkotta városszéli vidékre, ahol a szomszédok valamikor még az ablakdeszkára könyökölve köszöntek jó reggelt egymásnak, és persze a felkelő napnak is. A kompjáratra kifutó, egykori Hajnal utca évszázadok óta létező közöcske, Balogh István szerint valaha „Mihál utzája volt, talán az arkangyalok vezérétől, talán valami ismertebb halászmestertől származtatta keresztapját”. Én már csak Kočina utcának ismertem, amikor vagy fél évszázaddal ezelőtt a 12. számú, hófehérre meszelt, takaros házikóban a kötelező karácsonyi betlehemes-kisdedes üdvözlő lapokat, és a névnapi, születésnapi köszöntőimet címeztem. Itt lakott ugyanis apai nagynéném, az óbecsei születésű Pásztor Teréz, férjével, a városszerte nagy tekintélynek örvendő Győri Jánossal, akit az utcán a könyékig felgyűrt fehér inget viselő környékbeli férfiak kalaplevéve, előre köszöntöttek. Én őt már idős emberként ismertem meg, alakja azonban annál titokzatosabbnak tűnt. A nyári szünidőben engedélyezett zentai látogatásaim során nagybátyám – akit Győri bácsinak illett és kellett szólítanom – rendre magával vitt délutáni Tisza-parti sétáira, és ez nekem akkor nagyon előkelőnek tűnt. Olyannyira előkelőnek, hogy miközben a régi történeteit hallgattam, titokban még a lépéseimet is az ő lépteihez igazítottam. Ilyen alkalmakkor a kompjárattól indultunk el, majd egyórányi gyaloglás után a híd lábánál kötöttünk ki, ahol az egyik gesztenyefa alatti padon megpihentünk, s csak azt követően fordultunk vissza.

Egy alkalommal külön kérésemre felszálltunk a kompra is, és átmentünk a Bátká- ba. Ódon faszerkezet volt a komp – hasonlót korábban és később is csak Moholon láttam – öles gerendáit, padlódeszkáit gyermekkar vastagságú vaskampók fogták egybe. Különös szertartás volt, ahogyan a révész a lovas kocsikat levezényelte a partról a komp fedélzetére, s ahogyan békíteni igyekezett a megriadt lovakat. A fújtató, prüszkölő párákat el kellet csöndesíteni, hogy azután minden figyelmét a komp irányításának szentelje. Hét-nyolcéves lehettem, amikor a kompkötél mellett felsorakozott férfiak maguk közé engedtek, s a kezembe nyomtak egy, a végén különös módon kiképzett botot. Balogh István könyvéből tudtam meg, hogy ez volt a béka, amellyel a tiszai férfiak mozgásba, lendületbe hozták a vízi járművet. A kompot azóta én a történelem és a mitológiák világa közötti köztes terrénum jelké- pének tekintem – így is élem meg –, s ha robusztus alakja olykor a régi emlékeim mélyéről előkerül, lomha suhanással ragad magával az ősi mítoszok, a legendák és a családi történetek homályba vesző világába.

Talán tízéves koromban léptem át a Tiszát Bánát irányába. Zentai vakációs emlé- keim között máig a legelevenebb történet, amikor Teréz nagynénémmel és Győri bácsival, a zentaiak tekintélyes prókátorával átkeltünk a kompon, és még a reggeli langy melegben elgyalogoltunk Csókára. A még otthon gondosan becsomagolt reggelit egy gyér akácliget hűvösében, harmatos fűbe kuporodva fogyasztottuk el, miközben nem tudtam betelni a szikesen legelésző birkanyáj és az álmos kolompszóra sem mozduló gulya látványával. Oly mélyen bevésődött az emlékezetembe ez a nyári kirándulás, hogy idővel csak azokat az alföldi tájképeket éreztem hitelesnek, amelyek képesek voltak felidézni bennem az akkor szerzett benyomásokat, és megteremtették bennem azt a régi hangulatot. Számomra ekkor nyílt meg a bácskaitól merőben más Bánát mitikus világa, egy különös terület, ahová feltétlenül kompon érkezik az ember, az ég boltozatán komor felhőkben táltosok vívják a csatáikat, amelynek végkimenetelét a réti kaszálók harangvirága is remegve lesi. Legendák, misztikus történetek földje a Bánát, amely csak a befogadottak és a beavatottak előtt fedi fel a titkait. Nem véletlen az sem, hogy a Bánát szerelmese, Kalapis Zoltán a bánáti Tisza-parti települések sorában még eleven balladákra lelt. Mert itt valahogyan tömörebb, masszívabb az idő, súlyával borostyánba préseli sajátos történeteit. Ha módom van, ma is a Bánát ökörfarok kóróinak árnyéká- ban keresem délvidéki világunk hiteles eredetének forrásit. S az első, sihederként megtett utamra emlékezve most is úgy érzem: Bácska határozottan kies, buja vidék a Bánáthoz képest, s ha valahol nincs határa a távolságoknak, akkor az valójában a látóhatár széléig elnyúló bánáti rónaság, s a lélek legrejtettebb zugaiban megbúvó, fölfejthetetlen titkok mélysége.


!A cikkhez nem kapcsolódik más írás.


!A cikkhez nem tartozik képgaléria.


Mielőtt hozzászólna a cikkhez, kérjük olvassa el a moderálási alapelvet!

! Hozzászóláshoz be kell jelentkeznie:
Facebook belépés
Listázás:

  • HETI ROVATOK
  • Kerekeken
  • Napsugár
  • Nyugdíjasok oldala
  • Vonalkód
  • MELLÉKLETEK
  • Sportvilág
  • Üveggolyó
  • Magvető
  • Képes Ifjúság
  • Tarka Világ
  • Kilátó
  • Hétvége

Magyar Szó© 2003 - 2017     Impresszum | Adatvédelem | Előfizetés | Kapcsolat | Marketing | Közbeszerzés (Javna nabavka) | Dokumenti i pravilnici

Development & Hosting by: CNT | Design by: Plakatila