2024. március 29., péntek
NAGYSZÜNET

Ítélet a középszerűség védőszentje felett

Szegény Salieri, milyen nehéz lehetett neki, hiszen mennyit és milyen keményen dolgozott, mégis akármit csinált, Mozart jobb volt nála. Ráadásul ez a Mozart milyen szemtelen volt, tehetségével kérkedve mindenkit lenézett és kigúnyolt – a Szabadkai Népszínház Magyar Társulatának bemutatóján, a szünetben, a női mosdó előtt kígyózó sorban hallottam megdöbbenve a mögöttem várakozó hatvanas asszonyságoktól ezeket a mondatokat. Meg voltam döbbenve, ugyanis a darab pont arról szól, hogy Mozart kortársa, Salieri, aki szintén zeneszerző, csak kevésbé tehetséges, hogyan teszi tönkre irigységből fakadó keserűségében zseniális vetélytársát. Az előadás éppen azt mutatja meg, hogy az átlagember milyen nevetségesen kicsinyes és betegesen irigy, ha egy nála tehetségesebb vagy nála bármiben jobb emberbe botlik. Mert azt tudom, azon nem lepődöm meg, hogy az emberek többsége valóban ilyen, de hogy akkor sem látja meg ennek a nevetséges szennyességét, amikor egy előadásban pontosan erre mutatnak rá, hát ez megdöbbentő volt. Ráadásul bemutatóról van szó, meghívott vendégekkel, tehát színházba járó, színházat, sőt talán irodalmat ismerő „elit” közönségről. Ezek után persze nagyon kíváncsi voltam, hogy a diákjaim majd hogyan reagálnak, kivel fognak együtt érezni: ők is Salierit sajnálják-e majd.

Az előadás Peter Shaffer Amadeus című drámájából készült, sokan az ugyanebből a műből készült, Miloš Forman által rendezett filmet ismerik. Salieriben és Mozartban Shaffer a született tehetség (zseni) és a szorgalmas, kemény, izzadságos munkával érvényesülő ember konfliktusát jeleníti meg. A zseni és a középszerű művész konfliktusát, amelyet természetesen a középszerű ember él meg igazán konfliktusként, hiszen ő az, aki akárhogy igyekszik, a nyomába sem ér annak a munkának, amit a zseni könnyűszerrel, szinte játszva teljesít. Mozart tragédiája (mint a legtöbb hasonló tehetségé), hogy körülötte mindenki sok szinttel alatta van, így fel sem ismerik, hogy egy zsenivel élnek együtt. Salieri az egyetlen, aki érti Mozart muzsikáját, érti, hogy mennyire tökéletes minden műve, érti, hogy alig van ember, aki elérhet ilyen magasságokba és mélységekbe. Ami a színházi közönségnek valószínűleg nehezen elfogadható, az az, hogy Mozart is pontosan tudja, hogy mennyivel különb zeneszerző mindenki másnál, és ezt a tudását nem rejti véka alá, nem szerénykedik, pedig, hát ugye, mi azt várjuk el, hogy ha már valaki azzal bosszant minket, hogy kiemelkedően jó valamiben, akkor legalább legyen szerény, és tegyen úgy, mintha pont olyan lenne, mint mi. Nos, Mozart nem felelt meg ennek a társadalmi elvárásnak (sem).

Elvittem tehát a diákjaimat a színházba, másnap megbeszéltük, hogy mit láttak. A bemutatón szerzett tapasztalatom és az utána történt hosszas gondolkodásom alapján arra számítottam, hogy azt fogják mondani, Salierivel éreztek együtt, de hála istennek nem így történt! Volt, aki azt mondta, hogy az előadás elején még vele tudott inkább azonosulni, de amikor már látta, hogy Salieri mennyire kegyetlenül és gátlástalanul tesz keresztbe Mozartnak mindenhol, és lehetetleníti el nemcsak a karrierjét, de az életét is, akkor megértette, hogy ilyen emberrel nem lehet együtt érezni. Arról beszélgettünk legtöbbet, hogy kevés a tömegből kiemelkedő ember, és sajnos az jellemző ránk, hogy ha valaki egy fejjel kiemelkedik közülünk, azt megpróbáljuk lehúzni vagy lerugdosni, hogy egy szinten legyünk velünk, pedig éppen ezek az emberek látnak távolabbra, hiszen kimagaslanak közülünk. Ezért próbáljunk meg odafigyelni, hogy ne húzzuk vissza ezeket az embereket, hiszen nekünk is jobb akkor, ha vannak ilyenek a környezetünkben. Mivel tehetséggondozó gimnáziumban tanítok, így többször volt alkalmam együtt dolgozni olyan osztályközösségekkel, ahol volt ilyen kiemelkedő diák, és általában többször is beszélgetnem kellett az osztállyal arról, hogy fogadják el a náluk tehetségesebb társukat, ne közösítsék ki, ne irigyeljék, hanem tanuljanak meg együtt élni vele. Nem volt könnyű soha ezt megértetni, sőt sokszor a tanároknak sem könnyű, mert mindannyian emberek vagyunk, és mindannyian a legjobbak szeretnénk lenni.

Úgy tűnt az órai feldolgozások alkalmával, hogy megértették a problémát. Az, hogy önmaguktól is felismerték, hogy amit Salieri csinált, az elfogadhatatlan, sőt tolerálhatatlan, némileg kárpótolt a bemutatón ért döbbenetért.