,,... nekem a magyarság nagyon sokat jelentett és jelent ma is. Ma már szinte mindent. Ez abszolút racionális módon leírható: vegyünk két jelenséget. Az egyik: nincs olyan fa, amelynek csak szára és levele van, gyökerek nélkül. Ha megfosztják gyökerétől, ez a fa rövid időn belül kihal. A másik: nincs olyan folyadékhártya, ami megmaradna folyadékhártyának. Ezt úgy értem, hogy nincs homogenitás a világban. Ebben az értelemben óriási tévedés áldozata a francia forradalom és minden olyan hatalom, amely homogenizálni akar. A tárgylemezen a folyadékhártya pillanatok alatt pici csöppekbe csapódik. Ugyanígy van a kultúrában is: ahány hely, népcsoport, érdekközösség, gyökérzet – annyiféle összecsapódás van. Akkor gazdag a világ, ha ezek a kis csöppek gazdagok. Engem azzal vert meg a sors – vagy azzal tett szerencséssé–, hogy magyarnak születtem. Miért akarjak akkor én más lenni? Nekem az a kötelességem, hogy ebben vegyek részt, és erőm szerint ezt éltessem tovább. Mert a világ színességéhez egy folttal talán mi is hozzá tudunk járulni. Ember módon csak a kultúra révén lehet élni. S akkor miért éljek én olyan kultúrában, amelyben nem születtem?...
...Úgy látom, hogy ma az olyan alkotók, akik alaposan és bizonyos felelősséggel dolgoznak, nagyon kevés művet adnak ki. Valószínűleg azért, mert a világháború után szellemileg egy senki földje támadt és mindent újra át kellett gondolni. Ahhoz, hogy megalapozottan és hittel próbáljon meg – hangsúlyozom: próbáljon! – valamit tenni az ember, nem lehet divatozni. Sohasem lehetett. Ha ma egy zenei divat fontosabb, mint az ember kultúrája, sorsa, állapota, akkor baj van! Akkor én lemondok arról, hogy vele tartsak. Nekem a zene mást jelent. Ha kenyértörésre kerül sor – mint ahogy ez részben meg is történt –, úgy azt mondom, hogy nem dzsesszt játszom, hanem mondjuk: kortárs zenét. Vagy »csak« zenét.”
* Részlet Szabados György (1939–2011) Kossuth-díjas zeneszerzőnek, zongoraművésznek 1980-ban a Valóság folyóiratban megjelent interjújából
