2024. március 29., péntek

Ifjúságom könyvei

Egy festőművész emlékirata

1.

Leárazott könyveket vásároltam a közelmúltban egy svédországi bolhapiacon. Potom összegért jutottam vagy két tucat nagy méretű képzőművészeti albumhoz, festőművészek szép monográfiáihoz, gazdag képanyaggal, svéd, angol és olasz nyelven. Közöttük véletlenül egy olyan könyvhöz is, melyet tizenéves koromban nem sikerült megszereznem. Akkor megelégedtem azzal, hogy a barátom megvette, nézegettük, és én kölcsönkérhettem tőle. Pedig valamikor együtt kezdtünk el képzőművészeti könyveket gyűjteni, úgy hetedikes-nyolcadikos korunkban.

Zentán jártunk egy kiállítás megnyitóján. Ha emlékezetem nem csal, a Magyar Szó napilapban Ács József festőművész által vezetett Képzőművészeti Levelező Iskola kiállításán. Itt találkoztunk először neves környékbeli festőművészekkel. Egyikük olyan tisztán, közérthetően fogalmazott, hogy barátom eldöntötte, mindenáron meg kell ismerkednünk vele! A vita végén odamentünk Benes József grafikusművészhez, és bemutatkoztunk. Nyitottan fogadott, de éreztem, hogy igazából a vitában kifejtett álláspontja érdekelte. Számunkra hatalmas élményt jelentett, hogy ismeretségbe kerültünk egy élő művésszel, eggyel a nagyok közül. Mivel a kiállítás a zentai Forum könyvesboltban volt (vagy mellette egy kiállítóteremben), távozásunkkor művészeti könyveket vásároltunk. Mindketten egy-egy kismonográfiát néztünk ki a kirakatból. Én Ámos Imre magyarországi festőművészét, a barátom talán Franz Marcét. Elégedetten távoztunk a boltból, és felszálltunk a Magyarkanizsa felé tartó autóbuszra.

Ekkor jutottam először művészeti könyvhöz. Ámos Imre kifejezésmódja, szárnyas angyalai hatottak rám. A hetvenes évek elején nagyon divatos volt általános iskolás osztálytársaim körében az emlékkönyvbe rajzolás. Valószínűleg ezeknek az emlékkönyveknek némelyike őriz tőlem néhány ilyen filctollakkal rajzolt oldalt, bejegyzést. Talán szárnyas figurákat is rajzoltam. Már nem emlékszem pontosan. Barátom egy Franz Marc-képet másolt át egy ilyen albumba, ami nagyon szépen sikerült. Jómagam inkább improvizáltam, hangulataimnak, érzelmi kitöréseimnek engedve. Ugyanis én akkor eléggé elkeveredtem a szebbik nem vonzásában. Csinos lányokkal randevúztam, és rajzoltam emlékkönyveikbe. Összefolyattam a színes tust ezeken a lapokon. Több anyaggal, kifejezésformával is megpróbálkoztam. A színes tus foltjainak egymásba hatolása, keveredése volt az én büszkeségem, választott technikám. Fehér, akvarellpapír-szerű, iskolai rajzlapokra dolgoztunk. Szerbiában a kisdiákok manapság is ezekre a jó minőségű, bár ma már sokkal vékonyabb rajzlapokra festenek, rajzolnak. Képeinket megmutattuk osztálytársainknak, így egymásnak is. Barátommal 12 évig voltunk osztálytársak, ebből legalább egy éven át padtársak is.

Általános iskolai osztályunkban nagy divat volt a rajzolás, több ok miatt is. Az egyik közülük általános iskolai rajztanárunk, Nesity Bicskei Jovánka volt. Négy éven keresztül következetesen tanított bennünket a képzőművészet szeretetére. Egyszer olyan kijelentést tett, ami minden bizonnyal mély nyomokat hagyott bennem. Az egész osztály előtt határozottan kijelentette, hogy József barátom olyan tehetséges, hogy igazi festőművész lehet belőle. (Évek múlva bebizonyosodott, hogy felismerése helyes volt.) Nagyon irigyeltem akkor osztálytársamat, hiszen sikerélményeket én is leginkább rajzolással szereztem. Magamról azt tartottam, hogy nagyon szépen rajzolok, de elfogadtam, hogy barátom csodagyerek. Barátom volt, és a barátok összetartanak. Ötödikes koromban elhatároztam, hogy nagyon jó focikapus leszek, aztán hatodikos koromra már az egyik délelőttön televíziós közvetítésben néztem barátomat, amint a kanizsai ifjúsági csapatnak védett egy nemzetközi mérkőzésen. Jól védett. Olyan mozgása volt, mint a Rózsaszín Párducnak. Vetődései nemcsak hatékonyak voltak, hanem látványosak is. Játszott a csapatnak, de legalább annyira a közönségnek is. A foci talán soha nem volt az én műfajom, de rajzolni annyira igyekeztem, hogy Jovánka később is úgy emlegetett, mint a második legtehetségesebb tanulót az osztályban. Pedig voltak még próbálkozók. Így volt az iskola végén, nyolcadikban. Barátom májusban Kamenicára ment egy művésztalálkozóra, ahol személyesen találkozott Branko Ćopić íróval, engem pedig a pacséri gyermekművésztelepre küldött el az iskolám a nyolcadik elvégzése utáni nyári szünetben. Itt Torok Sándor és Gyurkovics Hunor festőművészek vezették a foglalkozásokat. Akkorra már mindkettőnket felvettek az újvidéki művészeti szakközépiskolába. Tanári pályafutása során Jovánka felfedezett még néhány tehetséget. Például Baráth Ferenc alkalmazott grafikust. Kisvárosunkban (Magyarkanizsa) élt Dobó Tihamér népszerű festőművész. Tájképeit mindenki szerette, sajátos absztrakcióival is megajándékozott bennünket. Az általános iskolából az Ifjúsági Házba jövet-menet belebotlottunk stilizált és átlényegített, nagyvonalú, modern festményeibe. Szerintem mindenki csodálta ezeket a műveket. Ugyanis úgy senki sem tudott rajzolni, ahogy Tihamér tudott. A modern művészetről pedig nem olyan sokat tudtunk, de éreztük Tihamér átlényegítéseinek szervességét, és láttuk a kapcsolódási pontokat figurális művészetéhez. Azonkívül Tihamért mindenki ismerte, hiszen képeit ott festette szemünk láttára a kanizsai Tisza-parton, töltésszélen, utcákon. Mindenkivel elbeszélgetett, próbálta kinyitni az emberek szemét a festészetre. Rengeteget ivott, élete ott zajlott a kiskocsmákban, és mindenkivel jóban volt. Futballistaként is ismerték sokan.