2024. április 19., péntek

Potyázók

Ha csupán a nagy, általában állami vállalatoknak a költségvetés iránti adósságait szemléljük, úgyszólván nyugodt lélekkel megállapíthatjuk, hogy az ország kasszájával minden a legnagyobb rendben van, szinte naponta olvashatunk/hallhatunk arról ugyanis, hogy egyik vagy másik óriáscég hatalmas összeggel tartozik valamelyik (vagy több), természetesen a kormány irányítása alá tartozó közvállalatnak, az adóhivatalnak, vagy éppen közvetlenül az államnak.

A napokban egyes lapok azt közölték, hogy a kormány megengedte egyes bányáknak, hogy a sok milliárd dinárra rúgó bányajáradékot tizenkét, illetve (az összeg nagyságától függően) huszonnégy hónapos törlesztésre átütemezzék.

Nem ez az első eset, hogy a kormány a bori bányamedencéket, a Resavica és a Lece bányákat úgyszólván megajándékozza, holott e három cégnek a jelenlegi adóssága meghaladja a 80 millió eurót.

Csupán emlékeztetőül tesszük szóvá, hogy az elfogyasztott elektromos energia alapján történő hátralék esetében a villanygazdaság egyetlen felszólítás után még a több gyerekes családok esetében is, ha másképpen nem megy, a villanykarónál elvágja a családi otthon betáplálására szolgáló vezetéket, s ezzel sötétségre ítéli a gyerekeket (is).

A közelmúltban meglehetősen nagy port vert fel az is, hogy az adóhivatal el akarta kobozni a nyugdíjjárulékkal tartozó parasztoktól a termőterület egy részét, pedig az előbbi esetben alig néhány ezer dinárról, az utóbbinál pedig hasonlóan ezres (de euróban számolt) nagyságrendekről van szó.

Távol áll tőlünk a szándék, hogy az adósokat védjük, hiszen a polgárok legnagyobb része igyekszik idejében kiegyenlíteni a közvállalatok és az állam iránti adósságát, de joggal merül fel a kérdés, hogy az ország vezetése miért mond le ilyen könnyen mindazokról a hatalmas összegekről, amelyekkel az általuk kinevezett igazgatók uralta állami cégek tartoznak?

Nem kétséges, hogy egy rendezett jogállamban ilyesmi aligha történhet meg, hiszen tudjuk, hogy például az Amerikai Egyesült Államokban a pénzügyi rend elleni törvényszegéseket talán még az életellenes cselekedeteknél is szigorúbban bünteti a törvény.

Igaz, a kapitalista országokban a magántulajdon uralja úgyszólván az egész gazdaságot, s mint olyan, csak a legritkább esetben számíthat az állam elnéző magatartására. Ezzel szemben nálunk a fent említett két szénbánya a járadék bevezetése óta egy megveszekedett fityinget sem fizetett az államkasszába, a bori medencéből pedig csupán elenyésző pénzösszeg érkezett. Az már csak hab a tortán, hogy a Lece bánya magántulajdonban van, de a gazdája igen közel áll a tűzhöz.

Az ország vezetésének a hanyag vállalatvezetőkkel kapcsolatos magatartása sokkal nagyobb veszélyt rejt a néhány „rongyos” milliárd dinárnál. Lényegében arra ösztönzi őket és a többieket is, hogy szándékosan hanyagolják az ország költségvetése iránti kötelezettségüket, hiszen – és ezt számtalan példa bizonyítja – ők járnak jól. Nyilván azt is kár hangsúlyozni, hogy a költségvetésben ilyen módon keletkező hiányt végső soron a polgárok fogják megfizetni. Ez azonban az érintett vállalatvezetők számára teljesen mellékes körülmény. Az a fontos, hogy ők továbbra is potyázzanak.