2024. március 28., csütörtök

Kisebbség, kiadó, kiadványkultúra

Amikor az SZHSZ Királyságba szakadt magyarság kezdett kibontakozni szellemi válságából, mértékadó gondolatként jelent meg a tervek intenzitásában „az önálló vajdasági könyvkiadás”, a kisebbségi kiadványkultúra kiformálása. Irodalmi mellékletek, folyóiratok, almanachok, antológiák, szerzői kötetetek. Jugoszláviai Magyar Könyvtár, Kalangya Könyvtár... A Szenteleky-levelezésből, az önéletrajzi elbeszélésekből, a dokumentum-gyűjteményekből ismert, példátlan erőfeszítések, belső viták, kéziratgondok, értetlenségek, ma már elképzelhetetlen pénzharcok, és elképzelhetetlen heroizmusok – megalázó viszonyok közötti kilincselések állami tisztségviselőknél, ügyészi fellépések, politikai indíttatású repressziók, egyesületi betiltások – tisztelettel ajánlom figyelmükbe a Várady-iratoknak (Kisebbségpolitika és társadalomszervezés) a Forum Könyvkiadó által megjelentetett majdnem ezer oldalát.

Mindeközben politikusi ígéretek hangzanak el: „Én megcsinálom a magyar könyvkiadást”. És írósereglések zajlanak, garden partyk rózsalugasban, helikoni nagy összefogások (zsakettkabátban, buggyos, sávos nyakkendőben, sőt mi több, frakkban), és társasvacsorák – mind a témának szentelve. Amikor 1931-ben a magyar Közművelődési Egyesületben létrejön a Könyvközösség, évente – írd és mondd – négy könyvet tervez kiadni. „Szenteleky halála után a magyar könyvkiadás léket kapott” – írja Majtényi Mihály a Szikra és hamuban, és az intézményes, a szervezett kiadásra gondol. Megint visszatér az önkiadás rendszere: mecénások, előfizetői ívek, szerzői önpénzelés. 1918-tól a negyvenes évekig a Vajdaságban, a könyvészeti adatok szerint (Csáky S. Piroska gyűjtésében), 433 könyv jelent meg. Az arányokat érzékeltetve, a szlovákiai magyar kultúrában, szinte azonos időszakban, mintegy 2000 címszó.

Az új, a korszaknyitó könyvkiadás kezdeteit, amelyre most emlékezünk, 1957-től számítjuk. Felettébb izgalmas megnézni, hogy milyen könyvek felé nyúlnak, milyen irodalompolitikai tervek rajzolódnak ki – és ezek mikor, mennyiben viselik magukon a kor bélyegét. A felvillantott előzmények után fontos, hogy pontosan értékeljük az eredményeket, amelyek a legutóbbi időkben sem csekélyek, s hogy helyesen ítéljük meg a további lehetséges mozdulatokat. A Forum Könyvkiadó (és szélesebb vonzásterülete) mindig is egy fontos intellektuális bázisnak számított, amelynek reprezentatív szerepe van az itteni kiadványkultúrában, és ahol rangot jelent megjelenni. Amit ma jónak látok, hogy bele van kódolva a változás, és állandó alakulásban van a koncepció, hogy működik egyfajta rugalmasság, hogy a változó helyzetekből, az elmozduló kapcsolatokból, a váratlan felismerésekből mindig új meg új formai variációk, értékek válnak láthatóvá. Hogy egy-egy merész gesztussal bekerül akár olyan kiadvány is, amely nem koherens a program egészével. Érdekes és nívós, bár olykor lehet, hogy efemer kísérletek. A marketing munka sohasem lehet elég erőteljes, de fontosnak találom, hogy a kiadói vállalás óriási energiákat fektet az olvasói terek megteremtésébe, értékes kapcsolati hálózatot működtet, szervez, utaztat, eseménykultúrát teremt. Nem merül ki a szerkesztésben, bár a szerkesztés a kiadás alfája és ómegája – s majdnem abszurd, hogy egy ilyen teljesítményű és funkciójú kiadó mindössze két szerkesztővel dolgozik. Rendkívül fontos, hogy fiatal és kiválóan képzett belső munkatársai mindannyian meg tudnak szólalni szakmai-kritikai értelemben a szerzőkről, a könyvekről, színvonalas kommunikációs kultúra birtokában tudnak nyilatkozni, beszélgetéseket vezetni. Ettől függetlenül, jó tudatosítani, hogy nagyban erősíti a gondolkodásbeli együttállást a külső szakmai partnerekben, kutatókban, kritikusokban, ha ők is helyet kapnak a könyvprezentációkban.

A mai olvasmánykereslet kitapintása kiadóvezetőt próbáló feladat. Az irodalmat illetően nem gondolkodhat helyi érdekű minőségben, bár bizonyos irodalompolitikai meggondolásokat mégis működésben kell tartania. A kezdetek kezdete óta alapkérdés, hogy mennyiben és milyen céllal kell óvnunk bizonyos jelentéktelenebb alkotói megnyilvánulásokat. És most nem térek ki elődeink kertészeti metaforáira. Alapvető érdekünk azonban, hogy az alkotások ne csak igazolják a létünket, hanem az értelmét, az igazi értelmét mutassák fel. És a kiadónak ügyelnie kell arra, hogy a vajdasági, az ő könyveit illetően, egyetlen vonatkozásban se legyen provincializmust jelölő jelző. Van viszont egy sor olyan téma, amelyet illetően a helyi érdekűség könyvben való realizálása éppen a mi kiadónk feladata. És úgy látom, tudatában van e feladatának is.

Az itteni könyv tárgyi valójában se lehet silány minőségű. Mindig voltak nagyszerű könyvtervezőink, grafikai szerkesztőink, és ma is vannak. Példának okáért, Hangya András (az első könyvet ő illusztrálta, de borító- és fedőlapokat is tervezett) és Sáfrány Imre is dolgozott a kiadónak, de Kapitány László, Maurits Ferenc, Baráth Ferenc és Csernik Attila is. A mát illetően nem csak a díjakból kell ítélnünk, de azok is fontos jelek. A mai munkatársi gárda a kortárs vajdasági magyar képzőművészekkel együtt éri el, hogy a könyv mint műtárgy, a minőségével és jellegével lépje túl a számszerűség minden fontosságát, és tanúskodjon a kor szemléleti és művészeti változásairól. Ezért örvendetes a sok fiatal művész új és izgalmas vizuális látásmódjának bevonása a könyves szakmába.

A könyv magyarországi eladhatóságára is gondolni kell, s arra, hogy az összmagyar kultúra folyamatosan érzékelje, van mit kínálnunk. Már csak nyomokban érzékeljük a külső érdeklődésben azokat az időket, amikor a budapesti rádió igazgatósága egy Vajdasági Est céljaira „mindenben couleur localet” keresett, „igazi bácskai zamatot és hangulatot”, idevalósi magyar nótát, 15-20 „kótát” kért. És Szenteleky Kornél kénytelen megrendelni munkatársaitól a bácskai zamatot: „Ezért kérem legyen erre figyelemmel... (célzások a szerb uralomra, a Tiszára, Becsére, Belgrádra, stb.” – írja Cziráky Imrének. Szirmai Károlytól kisebbségi novellájának a dramatizálását kéri, háttérben az elhorvátosodott magyar faluval. A legnagyobb baj ugyanis az egyfelvonásosakkal volt, mert senki sem írt „bácskai zamatút”.

Fontosak a közös kiadások, szélesebb kapcsolati hálót, tágasabb piacot nyitnak, de nem csak ezért. A közhelyig ismert, és naponta tapasztaljuk is, hogy a külországi siker visszagyűrűzik az itteni értékrendekbe és a megbecsülési viszonylatokba. Amikor a Kiadó erre a rangadás, az írói presztízsnövelés lehetőségeként tekint, saját érdekeiért is dolgozik. Ezen túl egy kiadónak, különösen a mi helyzetünkben, a sznobok vásárlóerejére is számítania kell. Különben is, tehetséges, eladható alkotókat ne tartsunk a regionális elzártság állapotában. És paradox módon, alapvetően mégis az a Kiadó feladata, hogy megtalálja a hazai alkotók itteni elismertetésének a módját, úgy, hogy mégse a visszagyűrűzések domináljanak. Hiszen ez is része a saját presztízsének. Az is jól látszik, hogy a Kiadó igyekszik befogadni, idekötni olyan külországi könyveket, amelyeknek itteni vonatkozásuk van, és amelyekkel kettős, sőt többes érdeklődésre számíthat.

Lehetnek még célok, olyanok is, hogy a vajdasági könyvekkel a külföldi kultúrák közelébe jutni. És több anyagi ösztönzőerőnek kellene irányulnia az itteni magyar műveknek már csak a szerb közegbe való eljuttatására is. Vannak tervek, egy éppen most is megvalósulóban, mert mindenképpen erősíteni kell a szerb irodalmi kultúrában való könyves jelenlétet, akkor is, ha ez nem kimondottan egy vajdasági magyar kiadóház feladata. Mert nem az. A szerb irodalom fordítására irányuló figyelemnek komoly jelentősége van a Kiadónál. Mindkét viszonylatban a fordítók élő hatóereje (a maguk irodalmában) kell ahhoz, hogy a fordított művek bekapcsolódjanak a célnyelvi vérkeringésbe. Teret és ösztönzést kell adni a fordítónak ahhoz, hogy ne csak a művek kiválasztásában és lefordításában legyen szerepe, hanem teljes fordítói személyiségével is jelen lehessen és hasson. Az a kétirányú érzékelés, amellyel rendelkezik, vezessen oda, hogy a lehető legtermékenyebb csere alakuljon ki. 2018-ban Szerbia lesz a Budapesti Nemzetközi Könyvvásár vendége, a Forumnak ezen a jelentős kulturális eseményen kiemelt szerepe lehetne, új és felújított kiadványokkal is, remélem így lesz, és érzékelek is egy politikai rezonanciát, azt illetően, hogy így lehessen. Mert minden törekvés merőben absztrakt, ha nem nyílnak új perspektívák, ha a Kiadó nem tud kitörni a mai, beszűkülő személyi-pénzügyi kereteiből. Elzárulhatnak a tágabb fejlődés útjai.

Külön kiadói feladat az életmű-gondozás, a hagyatékápolás, meg kell becsülni azokat az alkotókat, akik a kiadó révén váltak hódolatot parancsoló, nagy öregekké, és mint ilyenek, önzetlenül, saját anyagi hasznukra sem gondolva, visszaszármaztattak valamit a hírnevükből a kiadó tekintélyének növelésébe. Örömmel regisztrálom, hogy van a Forumnak újrakiadási koncepciója is, amelyben saját, gazdag múltjából is merít. És új szakkönyvekben is gondolkodni tud, hadd említsem a nyelvtanulási kézikönyv, az igényes képzőművészeti kiadványok, a irodalmi lexikon, vagy éppen a szótár ügyét, ez utóbbit óriási szakmai feladatként. Az az érzésem, és ezt is el kell mondanom, hogy azzal a megfeszítéssel, amellyel a szótár készült, egyszer lehetett dolgozni. És van még egy ígéretes terület, amelyről nem esett szó, a gyermekkönyv-programé, amely továbbgondolásra érdemes.

Egy kiadónak tudnia kell folyamatosan gondoskodni az aktív erő mozgásban tartásáról, a meghiggadt korú alkotók angazsálásáról, és velük együtt figyelni a következő Szenteleky-mondat ma is élő igazságára: „Senki sem látja és érzi, milyen vitális problémákról van itt szó: egy új nemzedéket nevelni, teremteni, öntudathoz és magyar írásművészethez segíteni”. „A tehetség társadalmi kibontakozása ugyanis nem pusztán egyéni-egyedi adottságok kérdése: a tehetség kiképződése és művekben való realizációja mindenkor szociokulturálisan föltételezett” (Lengyel András). Kidolgozatlan, átgondolatlan, pénztelen szociokulturális viszonyok között, folyóiratszerkesztői bizalom, kiadói fogadókészség, valódi foglalkoztatottság nélkül a fiatal nem teljesít saját képességei szerint. Ezért ma egyetlen olyan megoldást sem tudok támogatni, amely nem a fiatalok helyzetbehozását szolgálja. A kiadványkultúra irányítói számára igazi művészet elérni, de el kell érniük, hogy segítsék őket a kész, előbbi generációk által létrehozott keretek, de hogy ne kelljen ezekbe a keretekbe maradéktalanul beilleszkedniük. A Forum Könyvkiadó kereteiben megjelenő Híd a maga jelenével meghatározza, illetve tükrözi az irodalmi, a művészeti kultúra állapotát, a könyvkiadás háttérintézményeként is. Most alkalmuk van a fiatal alkotóknak, hogy a maguk sajátos formái között vigyék tovább a lapot, hogy legyen önálló levegőjük, hogy szabályokat áthágva keressenek új, szokatlan utakat, polemikus szándékkal is.

Tehetség és szemlélet. Az előbbi talán előáll, az utóbbi viszont mélyen a szociokulturális viszonyok, politikai, kultúrpolitikai, intézményi hozzáállások függvénye. Ezért fontos, hogy a Forum és a támogatói környezet, a kulturális-politikai közeg minden szereplője annak tudatában cselekedjen, hogy a vajdasági magyar kultúra, talán a kezdeti időket kivéve, soha még nem nyugodott ennyire fiatal alkotóinak sorsán.

* A Forum könyvkiadó jubileumi ünnepségén elhangzott előadás szerkesztett változata