Éjjel van, nem tudok aludni, bánt a lelkiismeret, mert adós vagyok.
Nem másíthatom meg, mélyen elszomorít, és szégyellem.
Bánom, hogy nem írtam meg. Nem írtam meg ENGYÉJÉ-t ENGYÉJÉ-nek úgy, ahogy a szívemben él, pedig itt vannak a följegyzések ezen a poros, rendetlen íróasztalon a sok papírfoszlány között.
Miért nem írtam meg azt a mámoros éjszakát? Miért nem írtam meg azt az elragadtatott, egyedüli, csodás, mámoros éjszakát, amikor megismerkedtünk, amikor másodmagával beállított hozzánk, ágyból ugrasztva ki minket. Beszélgettünk, Karádyt hallgattunk… mellékesen megittunk minden megihatót, megettünk minden megehetőt. Hálóingben pattogattam a maradék kukoricát, a gyerekek a másik szobában aludtak. Senki se akart hazamenni, senki se unta, csak mondtuk, mondtuk. Minden előbbi és utóbbi; mondjam úgy: öregebb és fiatalabb kortársát ismerte, jellemezte, anekdotázva idézte. Egymás után szedtük le a könyveket a polcról, próbáltuk tartani vele a lépést, de nem ment… Amikor elővettem Faludy Villonját, Jóska átváltozott; kivette a kezemből, ki se nyitotta, föl se lapozta, csak maga elé tartva nézte, majd lassan, mint a ráolvasást, mint a varázslatot, elkezdte mondani. És mondta, mondta, úgy mondta a Nagy Testamentumot… hogy még most is beleborzongok, és megsajdul a szívem.
Aztán a zóna… a régi kocsmák, lebujok, kifőzdék, menzák, éttermek, és persze a zóna. Hányan tudják ma, hogy mi, hogy mi volt a zóna? Az ember csak elment, és vett egy zónát, meg lehetett fizetni. És a fröccs, meg a fröccsök? Nem spriccer, fröccs! Ki tudna annyi fajtát, olyan pontosan, úgy sóvárogva, a veszendő emlékek közül olyan keserves boldogsággal előbányászva fölsorolni?
Amikor a karácsonyi vásáron zsanna-mannát vettem a gyerekeknek, megintcsak eszembe jutott, hogy adósa vagyok. Meg kellene írnom, hogyan énekeltük sírva-nevetve a Julcsát meg a zsanna-mannát este a Dunán, amikor még magyarul nótáztunk a csöndes víz mellett. Neki a neje volt Julcsa, nekem emlék a kurblis gramofonunkra, az apámra és mindenre, amit elnyel az idő.
Nem írtam meg a pacalt sem…Vétkes vagyok, nem írtam meg ENGYÉJÉ Zombort idéző, otthont, gyerekkort, emlékeket ébresztő csodálatos csülkös pacalját a csillogó vörösborral, a fájdalmasan és féktelenül csapongó jókedvünkkel, az apám, a Gyuszi bácsi emlékével. Az apám főzte a bográcsban, az udvaron raktuk a tüzet, és Gyuszi bácsi, az én sudár magas, szőke, göndör hajú, kék szemű nagybátyám a farakásnak dőlve majd szomorúan, majd nekibúsulva, majd keservesen, majd fogcsikorgató jókedvvel motyogta, dünnyögte, énekelte, sírta a Káka tövén költ a rucát, mert az volt a nótája, és mert ő hozta a feneketlen mészároscekkerében a gyönyörű, hófehér, illatos pacalt. Mert a pacalra úgy lehet inni, hogy nem rúg be az ember, csak végtelenül kedves, jó, udvarias és tapintatos lesz, meg figyelmes, senkire nem mond rosszat, és megtanulja, és hetvenévesen sem felejti az apja meg a nagybátyja nótáját. Ezt tudta ENGYÉJÉ, és tőle megtanultuk mi is. Miatta, érte, értünk…
A döbbenet nem múlik.
ENGYÉJÉ az égi mezőkön szép csendesen kiteszi az én kedvemért, énnekem, énmiattam, énértem főzött, csodás csülkös pacalját az égi mezőkön folydogáló Duna mentén rögtönzött égi mezei asztalra. Derűs, illanó, mámoros percek. Olyanok a hangok, az ízek, a színek, a szagok, olyan az égi mezők Dunája, olyan a víz fodra, és olyanok a szavak is, mintha a régi Dunán volnánk. Itt az apám is, kezében megcsillan a pohár. Jóska már megivott néhány házmestert, és …jaj, fölismerem, …fölismerem, és tisztán hallom, ahogy most – immár az idők végezetéig az égi mezők magasságában – Faludy Villonját mondja.
