2024. március 28., csütörtök

Mióta meghaltam…

Mióta meghaltam, minden megváltozott.

Mióta meghaltam, színről színre látok. Tudom, hogy ki a jó és ki a gonosz.

Mióta meghaltam, olvasok a gondolatokban. Olykor még meglepődöm a sok körmönfont megfogalmazáson, s a mögöttük lapuló üres kongáson. Aztán távolodom, egyre távolodom, és már nem hallom sem a hangokat, sem a gondolatokat. Még a kutyák is elhalkulnak, ha néha meglátogatom a családi házakat.

Mióta meghaltam, jó vagyok. Sőt, szent vagyok. Azelőtt Luciferrel cimboráltam, de aztán meghaltam, s megtanultam, hogy csak a halott indián a jó indián.

Mióta meghaltam, nagyon sok barátom van. Megemlékeznek és szónokolnak rólam. Úton-útfélen szemérmetlenül dicsérnek, holott korábban a szemembe köptek. Olykor idéznek tőlem egy-egy mondatot vagy mozdulatot.

– Emlékszel, mikor… – s összemosolyognak, a győztesek nyugalmával.

Mert mióta meghaltam, örök hallgatásra kárhoztattam, s fegyvereim is velem nyugszanak a sírban. Ellenségeim nyugodtan alszanak.

– Már nincs, már nem jöhet vissza – mondogatják maguknak.

Néha persze megjelenek álmukban. Ők fölriadnak, aztán sóhajtanak egyet, kettőt. Ellenőrzik, bevették-e este az altatójukat. Bevették. Legyintenek.

– Érthetetlenek az álmok – gondolják –, hülyeségek. Nem érdemes foglalkozni velük.

– Mi az? – riad föl a mellettük alvó férj vagy feleség, barát vagy barátnő, kutya vagy macska vagy plüssmackó.

– Semmi, hülyeség… Igazán hülyeség… – válaszolnak, majd nyakig betakaróznak. Nem, inkább a fejük tetejéig. Biztos, ami biztos.

Mióta meghaltam, a temetőben érzem magam a legjobban. Sokat ülök a sírom szélén, aztán fölkerekedem, s járok egyet. Megnézem a többieket. A mellettem lévő családhoz sose jön ki senki, a szomszéd parcellában azonban nagy a tolongás. Múlt héten kettőt is temettek. Az egyik sírhely sokáig üresen tátongott, hiába írták ki fölé, hogy „eladó”, nem kellett senkinek. Pedig jó fekvésű kis sírgödör volt. Délelőttönként sütötte a nap, aztán délután a mellette álló fenyőfa árnyékában fürdött.

Persze, én sem panaszkodhatom. Itt ez a kis rózsabokor, a közelben a kút és az idevezető tujasor. Néha elnézem a síromat. Látom rajta mászkálni a bogarakat, s a virágok körül röpködni a fehér pillangókat. Bolond barátom, ki néha meglátogat, azt hiszi, ezek az én lelkem jelképei. Téved, de ezt nem tudom már neki megmondani.

Télen aztán jön a fagy meg a köd. Emlékszem, először alig ismertem rá a parcellámra, mert eltűnt a sok zöld, s megdermedt a föld. Csak a mécseseim pislákoltak haloványan.

De mióta meghaltam, nem számít semmi. Tudom, hogy a rózsák újra virágozni fognak, a tuják zöldellni, a nyári nap fényleni, a kútban a víz csobogni és a mécsesben a tűz lángolni, égni és élni.