La La Land, 2015. Írta és rendezte: Damien Chazelle. Fényképezte: Linus Sandgren. Vágó: Tom Cross. Koreográfia: Mandy Moore. Zene: Justin Hurwitz. A főbb szerepekben: Ryan Gosling, Emma Stone, John Legend.
Az Oscar-átadás sokszor fordul a giccs, a finomkodó zenés műfajok (Chicago, 2002), a fájdalommentes vagy alig fájó műfaj-újrateremtések (A némafilmes, 2011) felé. Mintha volna valami titkos megegyezés, mely szerint a Filmakadémia időnként jelölni és díjazni köteles olyan mozikreálmányokat, amelyeket pár év múlva a fiaskó vagy a kellemesen eltöltött romantikus este kategóriába száműzünk majd. Az utóbbi fiókba dugnánk a Kaliforniai álmot, amely érdekes utalásrendszere, retró stílusa és egy hibátlanul kivitelezett nagyjelenet ellenére is Valentin-napi csemege marad.
Tizennégy jelölés? Sok lehet a széttört szívű ember a jelölőbizottságban…
Már a nyitójelenet kihelyezi az útjelző táblákat, amelyek mentén a Kaliforniai álom (a magyar fordítás igyekszik kihozni valamit az eredeti cím jelentéséből, de gyatrán sikerül – az irónia ugyanis teljesen kimarad belőle, és legfeljebb a kilencvenes évek elején futó szörf-rock-tinisorozatra enged asszociálni) működik: egy halálidegesítő helyzetben, nevezetesen egy közlekedési dugóban kitör a nóta és a tánc, az ötvenes évek cinemascope-modorában. Itt dudál egymásra két főhősünk, a színészi karrierről álmodó Mia (Emma Stone) és a vágyai legmélyén jazz-bár-tulaj Sebastian (Ryan Gosling), aztán még találkoznak pár véletlenszerű alkalommal, mígnem egy csillagos ég alatt szteppelés következtében összejönnek, de a karrier felrúgja terveiket. Elemként szerepet játszik még néhány nóta, egy koncertturné, egy felejthetetlen hangsor a zongorán, egy jazzbár logója és néhány utalás Hollywood fénykorára.
E sorok íróinak sokszor meggyűlik a baja a néhány soros szinopszisokkal, de jelen esetben könnyű dolga van. Igen, ez a film valóban csak ennyi. Bár a filmes utalások (a Haragban a világgal csillagvizsgálója vagy a tucatnyi stíluselem, amit a klasszikus amerikai musicalből nyúlnak le) és maga a cinemascope-stíl is szép keretet biztosít egy amúgy nem túl komplex történetnek, az nem túl érthető, miért öl bele valaki ennyi energiát egy egyébként valószínűleg már vagy ötvenszer és akár jobban is elmesélt sztoriba. (Amennyiben az ötvenes évek musicaljeit szeretnénk viszontlátni, miért nem nézzük újra az Ének az esőbent?)
Justin Hurwitz zenéje bájos, de semmi különös, a filmbe egyedül a John Legend által képviselt koncertjelenetek pumpálnak némi adrenalint, amit viszont konzekvensen az elemi rossznak, a félrement karriernek, a kommersz zenének kellene tekintenünk az (egyébként jogosan morálisan fölé emelt) jazz-improvizációkkal szemben.
Azért mégiscsak akad egy kis probléma a film körülírásával. Damien Chazelle egyszer már elkövette azt a rendezői-forgatókönyvírói ujjgyakorlatot (az általunk ugyancsak nem föltétlenül kedvelt Whipleash című dolgozatában), hogy a film lényegi mondanivalóját egy nagyjelenetbe pakolja bele, amivel egyszersmind meg is menti munkáját a giccs enyészetétől: a jazzdobos fiú moralitásában ez a filmet záró hatalmas dobszóló volt, amely valóban túllépett a Whipleash kultúrszociológiailag igencsak támadható álláspontján, és egy igazi emberi küzdelmet festett fel a vászonra. Itt is valami hasonló történik. A film utolsó tíz perce átrajzolja a filmet, lényegében semmissé téve a giccset, visszamenőleg ironikus töltetet adva a Kaliforniai álom címnek és mindennek, amit az magában foglalt, felsorakoztatva egy halom izgalmas filmes idézetet a Cherbourgi esernyőktől az Egy amerikai Párizsbanon át a Mókás arcig. Erről a jelenetről viszont egy friss film kritikájában nem illik beszélni, hiszen a mindenkori kritikus retteg a szpojlerlincstől. Legyen hát elég, hogy a film utolsó tíz perce egy szép formai mutatvánnyal helyrerántja az alkotást, ám nem menti meg az előző egy óra ötven perc élvezhető, de kiszámítható súlytalanságát.
Sajnos az első bekezdésben felállított szabály egyáltalán nem zárja ki, hogy az abszurd tizennégy jelöléses Kaliforniai álom legyen 2017 legjobb filmje a Filmakadémia díjátadóján, de azért nem titkolt, hogy e sorok írója sokkal szívesebben látna egy komolyabb hangvételű, valódi problémával foglalkozó mai filmet a dobogón, legyen az az Oroszlán vagy a Holdfény.
