2024. március 29., péntek

Halovány lágerblues

(Földes László Hobo: A Gulag virágai – a budapesti Nemzeti Színház vendégjátéka Zentán)

Szombaton este a Zentai Magyar Kamaraszínházban a budapesti Nemzeti Színház vendégjátékát tekinthettük meg, A Gulag virágai című zenés dokumentumdrámát, melynek szerzője/összeállítója és főszereplője Földes László Hobo, rendezője pedig Vidnyánszky Attila.

A szovjet munkatáborokban – melyek sok százezer magyart is elnyeltek – született művészi alkotásokat nevezi Hobo a Gulag virágainak. Ez az előadás abból az indíttatásból született, hogy szerzője szerint más jelentős történelmi eseményekkel ellentétben alig dolgozták még fel a témát művészileg, különösen Magyarországon. „A téma elhanyagoltsága miatt is fogtam neki, hogy a Gulagról írjak, meg azért is, mert kommunista családból származom, így van némi érintettségem is” – vallja Földes.

A történet röviden: A darab egy, a második világháborúban a szovjetek által megszállt területen született fiú sorsán keresztül mutat fel egy szeletkét a Gulag világából. Egyik lágerben éppen november 7-re készülnek, hogy megünnepeljék a Nagy Októberi Szocialista Forradalom napját. A raboknak kötelező szereplőként vagy szerzőként részt venniük a műsorban. A kultúrfelelős és a tangóharmonikás egy barakkban tartja a szereplőválogatást, és itt folyik a beérkezett írások felolvasása, szelektálása is. Azután pedig a díszelőadásra is itt kerül majd sor…

Hobo énekhangja sosem volt a szívem csücske (pláne, mióta a zenekarában nincs ott mellette Bill ellenpontként), ezúttal viszont éppen az az előadás kevés pozitívuma közül az egyik, hogy helyenként – önmagához képest – egészen korrektül énekel. A monológokat, szavalatokat a szokásos rutinnal hozza, a vége felé akad néhány egészen kiváló pillanata is, viszont eddigre már – fájdalom – egyszerűen képtelen vagyok a szövegre figyelni. Felőlem akár szavalhatna részleteket az annak idején általa gyönyörűen előadott Ginsberg-poémából, az Üvöltésből is. Tetszik még a realisztikus, ugyanakkor hangulatos díszlet, aztán… nagyjából ennyi, amit A Gulag virágai javára írhatok.

A start egy izgalmasan előadott blues. Itt még örülök a harmonikának, amitől oroszos hangulatot kap a dal. Az est végén viszont úgy érzem, ha még egyetlen billentyűt lenyom a harmonikás, kitépem ezt a maradék kevéske hajamat is. Pál Lajos végigcincogja az előadást. Nem tudom, a két óra alatt akad-e összesen tíz perc, amikor nem szól a hangszer. Ehhez vedd hozzá, hogy átlag ötpercenként a szemedbe sütnek egy vakító reflektort… értem én, hogy a vallatások hangulatát idézik fel ezzel, de hát ennyire? Nem látom indokoltnak, pláne, hogy semmi összefüggésben nem áll azzal, ami épp a színpadon történik. Szerintem automatára állították.

A legszörnyűbb viszont Földes szétszórtsága, borzalmas szövegmondása. Mint egy „jól sikerült” főpróba, ami után a premier majd valóban remekül fog sikerülni. Ez az előadás viszont idestova három hónapja repertoáron van… És éppen a saját összekötő szövege közben fordulnak elő leggyakrabban ezek a malőrök: nyelvbotlás, helyesbítés, elakadás, össze-vissza lélegzetvétel – egy általános iskolás szavalóverseny selejtezőjén sem gyakran hallani ilyet. Ezeket a részeket feleslegesnek tartotta megtanulni? Improvizálni próbált, és nem jött össze? Vagy egyszerűen csak rossz napja volt? (Remélem, ez utóbbi, és nem így megy estéről estére.) Tetézi a bajt, hogy míg ő a természetességre törekedvén hozná a profi előadóművészt, addig Rácz József színészként áll hozzá a darabhoz, tehát játszik – nem is rosszul, teszem hozzá –, artikulál, bohóckodik, énekel, csont nélkül siklik át egyik figurából a másikba. A harmonikás cincog, Hobo meg… csak Hobo. Iszonyatosan kell koncentrálnod a szövegre, hogy tudd, mikor melyik karakter bőrébe képzeli épp magát. Szörnyűséges a Földes–Rácz kontraszt! Szándékos elidegenítő stratégia? Akkor sikerült, gratulálok.

És mindez teljes két órán keresztül folyik, szünet nélkül. Versek, monológok, levelek, kommunista propagandaszövegek, lágerszabályok etc. sorjáznak egy-egy dallal megszakítva. Valahol a közepe táján Lenin elvtársat is „feltámasztják”, itt kicsit hosszabb időre lazítja fel a színház a tömény előadói estet, de ez sem tudja már megmenteni az egészet, részint, mert magában is kicsit fárasztó ez is, részint, amikor Lenin visszafekszik az üvegkoporsójába, s te az órádra pillantasz, látod, vagy háromnegyed óra van még hátra. Szerző, szerkesztő, dramaturg, rendező… egyikük sem tartotta a szent mértéket. De még a szentségtelent sem.

És a harmonikás még egyre cincog…