Toni Erdmann, 2016. Írta és rendezte: Maren Ade. Fényképezte: Patrick Orth. Vágó: Heike Parplies. Zene: Gabriel Grote. A főbb szerepekben: Peter Simonischek, Sandra Hüller, Trystan Pütter.
A feltörekvő karrierista lány születésnapi vacsoráján véletlenül meztelenül nyit ajtót az első vendégnek, konformizmusa folytán inkább azt mondja, hogy nudista partit tart, minthogy elárulja, hogy csak beakadt a ruhája cipzárja és nem tudja felvenni. A vendégek vetkőznek, majd betoppan egy azonosíthatatlan szőrös kabalaállat, aki a lány apja. A jelenet végén összeölelkeznek, sírnak. Ilyen ez a film – a legabszurdabb és legröhejesebb helyzeteket az emberi fájdalom pincemélyével kombinálva egyenesen a szívünkbe dob gránátot.
A sztori egyszerű de nagyszerű: a bolondos, szomorú középkorú férfi, Winfried (Peter Simonischek) életében már csak két-három kellemes dolog maradt. A kutyája, a jelenleg Bukarestben élő lánya, Ines (Sandra Hüller), és fogszabályzós-fekete parókás alteregója, Toni Erdmann, aki főképp a postások szívatására szolgál. Amikor pedig a kutya kimúlik, Winfried repülőgépre száll és meglátogatja a lányát, aki a háta közepére se kívánja a papát megfelelési vágytól görcsös életében. Hát még a férfi őrült alteregóját, aki kizárólag a legrosszabb alkalmakkor tűnik fel – például az Amerikai Nagykövetség partiján vagy a koktélbárban.
Maren Ade naturalista, leginkább a román új hullám stíljére emlékeztető, díszítések és kellemkedések nélküli filmje nem véletlenül volt az előző év fesztiváljainak egyik közönség- és kritikus-kedvence. A forgatókönyv egyszerre ragadja üstökön a kapitalista diskurzus kiüresedett szólamait, egy család összeilleszthetetlenségének jajsirámait és az életigenlés egészen bizarr megjelenési formáit. Sikerül neki az, ami más filmekben lehetetlen: hogy a keserű és a vicces elemek ne lineárisan következve kontrázzanak egymásra, hanem egyszerre legyenek jelen a film szinte minden pillanatában.
Bár soha nem kapunk narratív magyarázatot arra, hogy miért van Winfriednek szüksége bolondos doppelgengerére, Toni Erdmannra, ez az alkotás másról se szól, csak az élet nagybetűs Értelméről – szóval magáról Toni Erdmannról, a sosem létezett, de mindenütt jelenlevő bánatos idiotizmusról, amely tökéletes ellentéte Ines megalkuvással teli, frusztrált életének.
A film szomorú, tönkrement életek mosolyogtató, kínos, röhejes és ordításig nevetséges jeleneteiből tevődik össze, ahol mindegy, hogy az ember a nagykövet maga, kutyáját vesztett özvegyember, menő (vagy csak látszólag menő) üzletasszony vagy építkezési munkás. Ha nem élvez semmit az életben, akkor minek?
A közép-kelet-európai abszurdból jócskán táplálkozó film távolságtartó kamerája cenzúra nélkül szemlél apa-lánya kapcsolatot, munkásosztályt, nagymágnásokat, a közép-kelet-európai kapitalizmust (ami maga az abszurd). Antológiába illő jelenetek egész sora követi egymást, a már említett szülinapi nudi-partitól a koktélbárban feltűnő Toni Erdmann botladozásán keresztül a közös családi kényszeréneklésig és a kulcsavesztett bilincsekig.
Bár nagy ellenlábasa, az Elle is csodálatos film, a Toni Erdmann többet markol és többet is fog meg az életből és a világból – így véleményünk szerint igencsak esélyes a legjobb külföldi filmnek járó Oscar-szobrocskára. Egyértelműen az utóbbi év egyik csúcsteljesítménye. Jutalmat neki!
