Volt egyszer egy medve úrfi, igazi nagy gézengúz, kinek neve Bendegúz – róla szól a medveblues. Szinte kedvem volna versstrófákban megénekelni a Zentai Magyar Kamaraszínház újabb remek gyermekelőadásának premierjét, melyet kedden délelőtt tartottak Zentán.
„4–7 éves gyerekek számára”, szól az ajánló, ám ahogyan minden kiváló művészeti alkotás, legyen az film, zene, könyv vagy színdarab, ez is minden korosztály számára egyaránt élvezhető. A kamaraszínház ifjú művésze, Papp Arnold elsősorban is remekül felépítette az előadását. A színdarab vázát három medvemese képezi, ő ezt gyúrta egybe, eredeti kerettörténettel ellátva. In medias res indít: Ő, Bendegúz mackó ember barátja menekül a medverendőrség elől, mivel – további barátok híján – egyes egyedül próbált tüntetni pajtása szabadon bocsátásáért, amikor azt rács mögé csukták annak okán, hogy felvásárolta egy csemegebolt teljes készletét, fizetni viszont nem tudott. Hősünket kergeti a medvekommandó – szárazföldön, levegőben, a tenger alatt –, aztán menekülés közben hirtelen a színpadon találja magát, ahol egy nagy csapat zentai kisgyerek veszi őt körül. Először megretten, nehogy elárulják őt, de attól is tart, hogy másokat is belekever ebbe a zűrös ügybe… Hanem amikor a bátor srácok megnyugtatják, hogy még véletlenül sem fogják őt feladni, azon túl meg eszükben sincs megijedni holmi egyenruhás mackó komáktól – nosza, rá is zendít egy nótára Bendegúzról, majd mesélni kezdi a kalandjaikat, mindazt, ahogyan idáig eljutottak.
Arnold – Virág Györgyhöz hasonlóan – ügyesen kommunikál a gyerekekkel, végig leköti őket (akárcsak engem), cseppet sem kell erőltetnie a velük való párbeszédet: a csöppségek sokszor még olyankor is megszólalnak, amikor a színész talán nem is számít rá. Persze ez sem hozza zavarba – talán éppen ez a lényege ezeknek az előadásoknak, az állandó interakció. A kicsik ezúttal is egy a színpad közepén felállított pódiumra kihelyezett párnákon terpeszkedhettek el kényelmesen, mi, „nagyok”, pedig mögöttük húzódtunk meg az árnyékban, a székeken. Arnold összekötő szövegében számos jól ülő – és ütő – poént helyezett el, leginkább aktuális eseményeket megidézve/kifigurázva, melyek egy része a gyerekeket célozta meg, más esetekben kikacsintott a felnőttekre is – ám, mivel a nevetés ugye ragadós, minden alkalommal együtt kacagott „apronc” és „öreg gyermek”.
Ami az előadásmódot illeti, Arnold aztán tényleg igazi „one man band”. Semmi körítés, semmi díszlet – egy szál gitárral kiáll (máskor kiül) a közönsége elé, és csak mesél… Ízesen, mókásan gesztikulálva, kifejező mimikával, pazar módon utánozva a megszólaló állathősök hangját, a gitárral meg… Nos, alap, hogy „jól áll a kezében”, számos alkalommal megállapítottam már, ezek a fiatal színészek a hangszereket is mesterien kezelik, az előadásaikban szereplő dalbetétek minden alkalommal kellemes perceket szereznek a nézőnek – pedig, hajh, de sok olyan darabot láttam már, amikor legszívesebben kimenekültem volna a nézőtérről egy-egy zenei blokk idején –, most sincs ez másképpen. Viszont: Amikor éppen nem énekel, Arnold rendszerint akkor is pengeti hangszerét: hol csak finom aláfestésként, bontott akkordokban, máskor igenis harsány zajokat keltve, ajtónyikorgást, döngő lépteket etc. megidézve. Ezen túl pedig mi minden lehet még egy gitár! Géppuska, kerítésfal, tengeralattjáró periszkópja… Minek ide kosztüm, kellék, díszlet – ha a fantáziánk határtalan?
Az előadás végén a mesélő visszakanyarodik a jelen pillanathoz, ismét hőssé avanzsál, boldoggá teszi, hogy immár nem egyedül kell megküzdenie az igaz ügyért. Egy megfelelő telefonhívás – amikor a kagylóba a gyereksereg is lelkesen belekiabál a mackó kiszabadulását elősegítendő – végül mindent elsimít, a happy end garantált, s végre felhangozhat az a remek medveblues is!
