2024. március 28., csütörtök

A Virágos Katona dilemmái

Gion Nándor írói pályája és a szókimondás*
Gion Nándor 1975-ben (Dormán László felvétele)

Gion Nándor 1975-ben (Dormán László felvétele)

Gion életművének első és jelentősebb fele a szocializmusban született, és magán viseli a kényszerűségek számos következményét. Az író ugyanakkor a külső lehetőségekhez képest a végsőkig igyekezett őszinte maradni témái kiválasztásában és megfogalmazásában: ha látszólag el is fogadta a kereteket, amelyeket a diktatúra szabott, folyton igyekezett tágítani a szókimondás határait. Némileg talán sikerült is neki.

Gion pályája az 1950-es évek zsengéitől 2002-es Aranyat talált című regényéig tart. Meglepő módon már a pálya elején is volt egy jelentős időszak, amelynek szabadabb légkörében Gion viszonylag leplezetlenül és meglehetősen sokat írt azokról a problémákról, amelyekről aztán színleg hallgatnia kellett. Akár már első ismert (bár életében nem publikált) fogalmazását is ideszámíthatjuk. A cím nélküli elbeszélésben egy bátor bánáti magyar parasztember megleckézteti a Vörös Hadsereg 1944-ben hozzájuk bekvártélyozott tisztjét.

Első regényében (Kétéltűek a barlangban, 1968) aztán utalásokat olvasunk az 1944-es vérengzések folyóban úszó áldozataira; a magyar értelmiség vegzálására; a vallásüldözésre; az államosításra; illetve azokra a koncepciós perekre, amelyek ártatlan kétkezi munkásokat is a Goli otokra juttattak. A párttagok a sérelmeket álságosan letagadják, hiszen a rendszerrel szemben kritikát csak nagyon ravaszul lehetett (volna) megfogalmazni. De Gion a JKSZ tagjaként is olyan közösségnek mutatta be a pártot, amelyben „összejön egy csomó ember, egyformán megmerevítik az arcizmaikat, és szavakat mondanak, aztán hazamennek, az arcizmaikat másként merevítik meg, és vacsora közben jóízűen röhögnek ugyanazokon a szavakon”. Illetve: „Baras erre azt mondta, hogy amennyiben a statútum is előírja, hogy a párttagoknak tilos gondolkodni, ő mindent visszavon, és egy óriási vörös zászlóval naponta végigsétál a főutcán.” És például még ilyet is olvasunk: „Szerették Hornyák tanár urat, csak őt szólították tanár úrnak, a többi tanárt csak tanár elvtársnak.” Ugyanakkor maga a regényszöveg is utal rá, hogy éppen kicsit nagyobb a szólásszabadság, ezért most kell közölni, amit csak lehet: az építőmunkást például „igazságtalanul szenvedő üldözöttként lehetne ábrázolni, akit egész életében kísért a vakító fehérre dörzsölt padlókocka, esetleg meg is halhatna […]. Ma olyan szelek fújdogálnak, hogy ilyesmiről is lehet filmet csinálni. Ki kell használni a helyzetet, ki tudja, meddig tart.”

És igaza lett Gionnak, mert míg a Kétéltűek… húzás nélkül megjelenhetett, következő regénye (Testvérem, Joáb, 1969) – bár elnyerte a Forum kiadó regénypályázatának első díját – csak hosszas hercehurca és a szovjet „nagy testvért” sértő kitételek törlése után. Gion ebben a regényben hangsúlyosan és meglepően nyíltan írt az egész jugoszláviai társadalmat átszövő korrupcióról. A történet egy erkölcs nélküli építésvezetőről szól, aki az egyik barátjáról jelent, a másikat pedig kirabolja. Hivatali elődje is megvesztegethető volt; megrendelője pedig maga volt az egyik vesztegető. Mellettük – többek között – a vendéglős a háború végén a németek javait dézsmálva gazdagodott meg; egy másik egykori pártember az önkiszolgálóban szedi össze rendszeresen, ami „jár” neki. Még a rendőrfőnök is kisstílű tolvaj: a boltból mindennap „elviszi a negyed kiló kenyeret, de csak tíz dekát hajlandó fizetni”. A Nyugatról hazalátogató cimborának is gyanús ügyletei vannak; a városelnök feleségéről pedig nyíltan ki van mondva, hogy kleptomániás! A történet összjugoszláv, sőt össz-szocialista érvényességét a szereplők családnevei nyomatékosítják, amelyek sokféleségükkel az egész keleti blokkot reprezentálják.

A fentieken kívül szó van a regényben a kvázi el nem kötelezett Jugoszlávia félelmeiről Csehszlovákia 1968-as szovjet megszállása miatt. A szereplők szerint egy esetleges szovjet invázió következtében Jugoszlávia is a szocialista tábor egyik barakkjává – akár szovjet tagköztársasággá? – válhat, sőt kocsmai beszélgetéseikben még az 1944-es magyarirtásokat is emlegetik. Bár van olyan utalás a mű vége felé, amely a szabadabb légkörű időszak végét jelezheti, Gion következő kötetébe (Ezen az oldalon, 1971) is tett olyan írásokat, amelyek hangsúlyosan tematizálják a kommunizmus fonákságait, illetve 1944 véres őszét.

1972-es Véres patkányirtás idomított görényekkel című pesti naplójában Gion még mindig túl sokat engedett meg magának. Az erősebb szovjet befolyás miatt a cenzúrától rettegő, gyáván óvatoskodó magyarországi írótársakat csepüli, de hamarosan neki is vissza kellett fognia magát. A naplóregény csak folyóiratban jelenhetett meg, politikailag kényes tartalma miatt pedig életében nem került kötetbe, sőt diplomáciai bonyodalmat okozott: Magyarországról ki is tiltották miatta az írót. Éreznie kellett tehát, hogy ha továbbra is, és Magyarországon is meg akar jelenni, akkor figyelembe kell vennie a szókimondás szűkülő határait. Mert annak idején már a Testvérem, Joábot sem engedték át Jugoszlávia északi határán, aztán az (ideológiailag egyébként teljesen ártatlan) Engem nem úgy hívnak c. regényét, majd pedig az Ezen az oldalon c. kötetét – végül pedig őt magát sem. Ráadásul ekkor Jugoszláviában is nagyot fordult a politika; ahogy Gionnak is meg kellett állapítania: „a hetvenes évek elején […] a hatalom véget vetett a liberalizálódó korszaknak.”

Ezekkel az előzményekkel íródtak Gion legismertebb, díjnyertes és házi olvasmánnyá is tett művei. Például az 1973. évi Híd Irodalmi Díjat elnyert Virágos katona és folytatása, a Rózsaméz (a kettő együtt Latroknak is játszott címmel), amelyekben már burkoltan-szőrmentén, illetve a sorok között van csak szó azokról a nemzetiségi és politikai problémákról, amelyek nyíltan kimondva veszélyeztették volna az író egzisztenciáját. Így ezek a regények Jugoszláviában és Magyarországon is megjelenhettek, sikerük is volt a határ mindkét oldalán, sőt még a szocialista Romániában is kiadták őket. De hogy ugyanekkor milyen erkölcsi dilemmákat okozhatott Gionnak ez az alakoskodás és a többi kompromisszum, amelyet közéleti szereplőként vállalt? Mutatja, hogy azt a nagyapját emelte eszményévé, aki „latroknak is játszott”, meg azt a virágos katonát, aki boldog, bár „mindent rosszul csinál”; még a Megváltót korbácsolva is „mosolyog, mintha […] nem tudna semmit, de még a kezében tartott korbácsról sem”. Tudathasadásos, de a korra nagyon jellemző helyzet, hogy Gion 1977-ben a Latroknak is játszottért megkapta a legrangosabb politikai kitüntetést, Újvidék Októberi Díját, amelyet Újvidék „felszabadulásának” emlékére alapítottak, és annak napján adtak át. Vagy hogy az 1977-es A kárókatonák még nem jöttek vissza, majd pedig az 1982-es Sortűz egy fekete bivalyért című regényért átvehette a Neven-díjat, amelyet a Szerbiai Oktatási és Gyermekvédelmi Szövetség ítélt neki – holott az első mű az 1944–41-es magyar uralom és az az utáni vérengzések, a második pedig Trianon és a kisebbségi sors allegóriája.

A hetvenes–nyolcvanas évekbeli „trükkösködés” – ez Gion szava saját írói eljárására! – után először talán az 1987-ben közölt Izidor című novellával kezdett oldódni a cenzúra miatti görcs az íróban. Az Izidor egy olyan ember furcsa öngyilkosságáról szól, aki a kommunista rendszernek köszönhette házát, kertjét, majd pedig galádsága utáni büntetlenségét. Ám ahhoz, hogy Gion a legfájóbb emlékről, az 1944-es vérengzésekről is részletesen írhasson, sajnos Magyarországra kellett települnie. Otthon ugyanis hiába került akár tematikailag is közel az egykori atrocitásokhoz – például az 1991-es A jószagú szerzetes című elbeszélésben –, úgy látszik, még nem volt képes részletezően kitérni rá. Így közössége legnagyobb traumáiról, illetve a kommunizmus kezdeti időszakának fonákságairól nyíltan és kifejtve csak 1993-as áttelepülése után, az 1996-tól közölt Ez a nap a miénk c. művében, majd pedig Aranyat talált című folytatásában írt. De attól még ezek sem kisebbségi panaszlajstromok, hanem élvezetes regények: Gion humorral kerekedett felül a sérelmeken-bajokon, a jól adagolt (ön)iróniával pedig attól is megóvta magát, hogy íróként túlzásokba essen.

* Idén augusztusban lesz tizenöt éve, hogy elhunyt Gion Nándor (Szenttamás, 1941 – Szeged, 2002), a vajdasági magyar irodalom nagy mesélője. Február elsejei születésnapjához közeledve ezzel a rendhagyó pályaképpel tisztelgünk művészete előtt.