Lassan két évtizede, hogy a zentai Sőregi Annát megérintette népi kultúránk, gazdag népzenei és néptáncvilágunk. A 23 éves lány most érkezett el élete egyik legfontosabb állomásához, ugyanis hallgatója lett a budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Népzene Tanszékének. Interjúnkban az odáig vezető útról, az élményekről, a népzenéhez kapcsolódó érzésekről és a jövőről beszélgettünk.
Mikor és hogyan kerültél kapcsolatba a néptánccal, népzenével?
– Óvodás voltam, amikor Zentán bekapcsolódtam egy népi játékokat játszó csoportba, amit Polgár Márta vezetett. Emlékszem, hatalmasakat énekeltünk, mindig zengett a terem. Aztán idővel Baji Endre vezetésével tánccsoporttá alakultunk, és ott egészen gimnazista koromig táncoltam. A tánc és az éneklés összeforrt bennem. Először jött a Szólj, síp, szólj! népzenei verseny és a Kőketánc, majd a Középiskolások Művészeti Vetélkedője. Énekeltem, csellóztam, táncoltam, mindent egyszerre és nagyon akartam, és ez most is jellemez. Gyerekként valójában a közösséget élveztem leginkább, a próbákat, az utazásokat mindig egy kis buliként éltem meg. Olyan közösséget hozott ez össze, amelyben igaz barátokra leltem.
Középiskola után Magyarországon folytattad a tanulmányaidat. Mit tanultál és hol?
– A zentai gimnáziumi évek után Budapestre, az ELTE magyar–néprajz szakára kerültem. Ebben a választásban Bodor Anikó népzenekutató hatása is benne volt. Első évesként elég sokat kínlódtam az új helyzettel, a várossal, a sulival, a világgal, magammal, és érdekes, hogy ebben az évben a népzene teljesen kimaradt az életemből. Aztán másodévtől újra elkezdtem táncházakba járni, és megkerestem Juhász Réka népdalénekest, azzal a kéréssel, hogy szeretnék énekelni tanulni tőle. Nagyon jó barátság szövődött közöttünk, és pár hónap múlva már Gyimesben táboroztam náluk. Aztán egy csoporttársammal két hétre a sepsiszentgyörgyi Székely Néprajzi Múzeumba mentünk kötelező gyakorlatra. Délutánonként körbejártuk a környéket, ami nagy kaland volt, és miután hazajöttünk, eldöntöttük, hogy visszamegyünk még, így további három hetet táboroztunk Gyimesben és Kalotaszegen. Ez után az intenzíven ott töltött nyár után többen nekem szegezték a kérdést, hogy miért nem próbálom meg a felvételit a Zeneakadémiára. A néprajzon nagyon sok és hasznos elméleti óránk volt, de hiányoltam a gyakorlatiasságot és persze a zenét, ezért úgy döntöttem, hogy megpróbálom. Első nekifutásra nem sikerült bejutnom, de pozitív érzéssel jöttem el, ezért újra megpróbáltam. Közben megírtam a szakdolgozatomat, és fél évet dolgoztam a Hagyományok Házában, ahol Kelemen László, az intézmény főigazgatója nagy segítségemre volt abban, hogy felkészüljek a felvételi elméleti részére. A sok munkának meg is lett a gyümölcse, így 2016 szeptemberétől a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Népzene Tanszékének hallgatója vagyok szólóének szakon.
Énekelsz-e valamilyen felállásban, esetleg táncolsz-e valahol, vagy a tánc most nem annyira meghatározó?
– Az éneklés az utóbbi időben sokkal inkább meghatároz, és habár már évek óta nem táncolok együttesben, mégsem tudom egyiket a másik nélkül művelni. Egyelőre csak alkalmi felállásokban énekelgetek, így novemberben például a Jászság Népi Együttessel léptem fel meghívott énekesként. Érdekes, hogy habár szeretek színpadon lenni, színpadon táncolni mégsem annyira. Sokkal nehezebb megmaradni magamnak tánc közben, mint az éneklésben, viszont azt gondolom, hogy ez az egyik legfontosabb feladat.
Milyen jellegű énekek állnak legközelebb a szívedhez?
– Nehéz egyet kiválasztanom, mert mindig más érint meg. Valamelyik nap is beugrott egy dallamrészlet valahonnan a múltból, és aztán csak nagy nehezen találtam rá az énekre. Valaha közel állt hozzám, és most megint előjött belőlem. Ilyenkor újrahallgatom, újratanulom. Izgalmas az, ahogy egy dallam visszahozza a régi emlékeket, érzéseket, és aztán újakat teszek hozzá, illeszkedek hozzá. Szeretek egy-egy tájegységben elmélyülni, aztán félretenni, és hónapok múlva új érzésekkel visszatérni hozzá. Ilyenek nekem a buzai énekek.
Sok tábort megjártál, azokban terelődtél erre az útra?
– 2008-ban vajdasági zenészekkel eljutottam a Kalotaszetkirályon és Válaszúton megrendezett népzenei és néptánctáborokba, melyeket az egyik legmeghatározóbb népzenei élményemnek tartok. Nagyon más és izgalmas világ volt az nekem. Ott találkozhattam először olyan nagy tudású énekes, táncos asszonyokkal és emberekkel, akiktől közvetlenül tanulhattam. Azt éreztem, hogy vissza kell még mennem, és látnom kell azt a még élő gazdag népi kultúrát. Attól kezdve minden évben elmentem valamilyen táborba, hogy tanuljak, fejlődjek, nemcsak szakmailag, hanem emberileg is. Nagyon sok ismerősre, barátra leltem ott, és most már van kihez ellátogatnom. Tavaly már második éve hívtak el szervezőnek a Kalotaszegi Vándornéptánctáborba. Ez egy gyerektábor, ahol kalotaszegi fiatalok tanítanak, és kétévente változtatják a helyszínt, mindig egy kalotaszegi falu ad neki otthont. Tavalyelőtt Mérában volt, tavaly pedig Gyerőmonostoron. Érdekes volt „nagyként” egy gyerektáborban, hisz én is így kezdtem. Meghatározó élmények és emlékek kötnek hozzá.
A szólóének területén ki volt rád igazán nagy hatással?
– Nagyon sok énekest hallgattam. Első körben főleg azok hatottak rám, akiknek csak a hangját ismertem fölvételről. Nagy élmény volt később személyesen is találkozni velük. Nagy hatással voltak rám zenészek is. A vajdasági népzenészek például szívből tudnak énekelni, és gyerekként én erre mindig felkaptam a fejem. Juhász Réka is meghatározó volt, hisz tőle kezdtem komolyabban tanulni, és kalandozni az ének területén.
Milyen terveid vannak? Szeretnél Magyarországon maradni, vagy visszajönnél inkább? Hogyan képzeled el a jövőd ezen a pályán?
– Mivel az ének mellett elmélet szakos is vagyok, még van bennem vívódás. Nem szeretnék választani, hiszem, hogy ki fog alakulni, melyik az én utam. A hatéves képzés első événél tartok, úgyhogy még bőven van időm. Nagyon örülnék egyébként, ha itthon adódna valamilyen lehetőséget, de most még Budapesthez kötődnek a hétköznapjaim.
Hogyan telnek mostanság a napjaid, hogy végre azzal foglalkozhatsz, amit igazán szeretsz?
– Az ELTE-n is nagyon szerettem, persze a Zeneakadémia egészen más. Jobban kell figyelnem magamra, koncentráltabbnak kell lennem. Sok az új élmény, és igazán élvezem. Persze, mindig adódnak nehézségek, és olyankor jól jön egy táncház, ahol a mulatás az elsődleges. Ez sokat segít.
