A legnépszerűbb társasági oldalon szereplő adataim bárki számára elérhetőek. Így volt ez a kezdetekben is, aztán viszont egy ideig csupán az ismerőseim fértek hozzájuk. Néhány éve támadás ért az egyik szélsőséges nézeteket valló szubkultúra „katonáinak” részéről – mely szubkultúra elemei részét képezik nagyon is széles néptömegek ízlésének megfelelő beállítottságú politikai pártoknak és szervezeteknek –, ami a végén tettlegességbe torkollott, ám előtte internetes felületeken megjelenő „lejárató” szövegek formájában nyilvánult meg. A különböző „vádakat” tartalmazó pamfletek bizonyos általam írt, a szubkultúra tagjainak ideológiáját sértő újságcikkek részleteiből indultak ki, majd kiterjedtek a szépirodalmi munkásságom részleteire is – de a legtöbb adatot a legnépszerűbb társasági oldalon szereplő profilom szolgáltatta támadóim számára. Egy alkalommal egyenesen arra vetemedtek, hogy megadták a telefonszámomat és a lakcímemet is, a velem való leszámolásra nyíltan felszólítva „elvtársaikat”.
Soha nem takargattam a magánéleti ügyeimet – sem a világnézetemet, hitemet, költői hitvallásomat etc. – a világ előtt. Az meg például, hogy antifasiszta és kozmopolita vagyok, egyenesen büszkeséggel tölt el. De minden „pozitív” és „negatív” cselekedetemért vállalom a felelősséget – tulajdonképpen ennyit jelent felnőttnek lenni az én olvasatomban –, költőként, íróként és újságíróként pedig nem érezném magamat hitelesnek, ha volnának takargatnivalóim. Az élet botlásokból és az ezekből való felemelkedésekből áll, az ember esendő, ám képesnek kell lennie a hibái belátására és ezek jóvátételére is. Valahol ott van mindez az összes munkámban – akkor egy társasági oldalon mért titkolnám?… Például mert ostoba vagy nagyon is ravasz személyek visszaélhetnek vele? Nos, nem kívánok félelemben élni. Ha a véleményemért – mely csupán egy a sok közül, ezt is mindig hangsúlyozom! – megütnek, lelkük rajta. A testi sebek begyógyulnak, a lelkemet pedig meg sem érinti, ha egy politikailag, ideológiailag félrevezetett fiatal ötödmagával ököllel, bakanccsal nekem esik a művelődési ház mosdójában. Ha ezek a fiatalok történetesen náci skinheadek, akkor még örülhetek is, hogy jó úton járok, amennyiben ennyire különbözik a világnézetünk, és ekkora szálka vagyok a szemükben. (Más kérdés, hogy maga a jelenség, a szubkultúrájuk egyre népszerűbbé válása mennyire aggasztó. Ebbe nagyon is belesajdul a szívem. De ne térjünk el ennyire a témától.)
Szóval félelemben élni nem jó, és nem is érdemes, azt gondolom. Törékenyek vagyunk, veszély pedig minden irányból leselkedik ránk, és akkor sem volnánk teljes biztonságban, ha egy páncélszekrény mélyén töltenénk el az életünket, oxigénsátor alatt. Az viszont, hogy a totális őszinteség és nyíltság állapotát próbálom elérni, s teszem ezt ország és világ előtt, már az én „bolondságom”, én választottam magamnak ezt a sorsot, „én dógom”. Hanem amikor visszaállítottam a Facebook-profilomat mindenki számára elérhetővé, a telefonszámomat és a lakcímemet már eltávolítottam onnan… Aki akar, aki számít, megtalál enélkül is, a telefont amúgy sem veszem fel, ha ismeretlen szám hív… És azt is jobban megfontolom azóta, kit jelölök vissza az oldalon. Van tehát cseppnyi hajlamom az óvatosságra magamnak is immár. Bizonyos esetekben azért nem árt.
Január 28. az adatvédelem nemzetközi napja. Idézzünk kicsit a Wikipédiából: „Az adatvédelem a személyes adatok gyűjtésének, feldolgozásának és felhasználásának korlátozásával, az érintett személyek védelmével foglalkozik. Nevével ellentétben tehát nem elsősorban az adatokat védjük, hanem azokat a személyeket, akikkel az adatok összeköthetők. Ennek eszközei lehetnek jogi szabályok, eljárások, de akár technológiai eszközök is.” Személyes adatok azok, melyek az érintettel kapcsolatba hozhatóak, mint az érintett neve, azonosító jele, emellett fizikai, fiziológiai, mentális, gazdasági, kulturális vagy szociális azonosságára jellemző ismeretek, ugyanúgy, mint az adatból levonható, az érintettre vonatkozó következtetések. (Vannak még ún. különleges adatok is, mint a faji eredetre, nemzetiséghez tartozásra, politikai véleményre, pártállásra, vallásos vagy más világnézeti meggyőződésre, érdekképviseleti szervezeti tagságra, szexuális életre, egészségi állapotra, kóros szenvedélyre stb. vonatkozó személyes adatok.)
Totalitárius társadalmakban ezeket az adatokat az állam saját érdekének megfelelő módon kezeli, védelmükre vagy vannak vonatkozó törvények, vagy nincsenek, ha léteznek is, ennek amúgy sincs jelentősége. Demokráciákban egyre nagyobb gondot fordítanak az adatvédelemre, annak jogi szabályozására – csupán az a kérdés, ennek vajon van-e immár bármi jelentősége a jelen társadalmakban… Mire is gondolok? Törvények védik a személyes adataim biztonságát; a hétköznapokban magam is ügyelek ezek megőrzésére – teszem azt bankügyletek esetén nem adom meg a számlaszámomat bárkinek, nem vásárolok online etc. –; a telefonszámomat titkosítom, hogy ne érjenek el telefonbetyárok és a még náluk is sokkal rosszabb ügynökök, akik mindig ebédidőben akarnak rásózni az emberre valami haszontalanságot; vagy nincs is vezetékes készülékem, a mobilszámomat pedig csak a család és a baráti kör ismeri; múltamról, jelenemről, jövőbeli terveimről nem fecsegek a fűszeresnél, a politikai, vallási meggyőződésemet sem szellőztetem úton, útfélen… aztán – bumm! – este beülök a számítógép elé, és úgy osztok meg magamról miden jelentős és jelentéktelen információt, mintha a legbizalmasabb barátom társaságában kávéznék az otthonom rejtekén – és amit gyönyör olvasni a „titokzatos harmadik”, az ezekkel az információkkal visszaélni vágyó és tudó személy számára. „Az egyén joga, hogy alapvetően maga döntsön személyes adatainak kiszolgáltatásáról és felhasználásáról.” Az internetes honlapokon létezik adatvédelmi nyilatkozat – de mit ér mindez, ha önként és dalolva osztjuk meg adatainkat a világhálón? És itt nemcsak tinilányok alsóruhás fotóira gondolok… az ember nem nőtt még fel a cybertérhez, úgy látszik.
Pedig nem ártana a megfontoltság – a végső konklúzióm mégis csak ez.
