Virág György Jancsi apród című, 4–11 éves gyermekek számára készített monodrámája roppant szórakoztató, ugyanakkor rendkívül tanulságos is. A szó nemes értelmében, mivel mellőz minden „nevelő hatású” demagógiát, egyszerű és nagyszerű módon éri el, hogy megszerettesse a színházat – nem csak – a legkisebbekkel. „A mese közben olyan alapfogalmakkal igyekszem gyarapítani a gyerekek tapasztalatait, amelyek segítségével könnyen színházat értő, szerető közönséggé válhatnak” – vallja a színész az előadásáról, és úgy gondolom, célját mindenképpen elérte. Elég volt csak a darab közben rápillantanom a számukra kialakított pódiumon elhelyezett párnákon csücsülő srácok arcára, vagy figyelnem lelkes reakcióikat, amikor Jancsi apród velük is szóba elegyedett. (Arról már nem is beszélve, hogy magam is – a körülöttem ülő többi felnőttel egyetemben – leesett állal, állandó mosollyal arcomon bámultam végig a szombati matinét…)
A történet egyszerű: Jancsi apród Mátyás király udvarában szolgál. Mutatványoscsaládból származik, ám a királyné kijelenti, egy modern királyságban divatjamúlt a zsonglőrködés, és kiadja az ukázt, drámára van szükség, komédiára, hogy a nézők kacagjanak és sírjanak, éljék át az előadást teljességében! Jancsi elindul hát Taljánországba színészmesterséget tanulni. Itt különböző kalandokba keveredik, aztán amikor a szelek szárnyán varázslatos módon elindul hazafelé, igencsak eltéved: a 15. század Visegrádja helyett a 21. század Zentáján találja magát – gyerekektől körülvéve…
Virág eszköztára egyszerű. Zenei átvezetésekhez dorombot használ, ezt az aprócska, ám annál inkább varázslatos hangszert – minden egyéb célra pedig ott van neki az ő „csodadoboza”. Forgatható, minden irányban nyitható és csukható, alá lehet bújni, rá lehet ülni vagy állni, és ezen túl is még ezernyi csodát rejt. Tele van kihajtható képekkel, számos furcsaságot rejtő zsebekkel, ilyen-olyan, fejre, kézre, lábra(!) húzható maszkokkal… Virág nem fél elárulni a „trükkjeit”, megmutatni belülről is a „dobozát”, miközben játszik, mesét mesél, a színházról is regél, ugyanakkor zsonglőrködik is. Ezzel is közelebb hozza, vonzóbbá teszi az apró nézősereg számára a színház csodálatos világát. A mese egyre csak zajlik, hogy, hogy nem, egyszerre azon kapjuk magunkat, hogy immár magunk is a résztvevői vagyunk, kimozdulunk passzív nézői mivoltunkból – persze elsősorban a gyerekek –, és az „apróddal” színházról, videokameráról, tévéről, filmekről cserélünk eszmét. Így válik a mesemonológ apródonként világdialógussá.
Fiatal színművész létére Virág máris remekül érzi, hogyan tudja lekötni, „elvarázsolni”, egyúttal aktívvá is tenni, kommunikációra bírni a legfiatalabb nézőket. „Úgy teszünk, mintha valóság lenne – mondja a színházról. – És kicsit ugye el is hiszitek, amit én most mesélek nektek?” Kérdezi, mi pedig persze, hogy elhisszük, mindannyian, és közben olyan sebesen elröppen az a bő félóra, mintha csupán tíz perc lett volna… kapkodom is a fejemet, amikor a színész levonul: nem lehet máris vége! No, amennyiben csak félóra, akkor ebből igenis sorozatot követelünk! Szülessen még belőle sok-sok epizód! Mert ez a darab olyan, mint ahogy a bánáti nagyapám mondta a kedvenc ételeiről: „köll még ízű”.
