2024. április 20., szombat

Időtlen házak városa

(Kanyó Ervin grafikus, képzőművész A vég újratöltve c. képsorozatához – A kiállítás Szabadka után Pozsonyban tekinthető meg legközelebb)

Porban fürdő paloták, hétvégi házak, égbe törő egyentömbök, kicsiny kulipintyók. Egymásnak dőlve, rogyasztva, mint aki térdre hullni készül. Közben mesélnek. Cifra stukkóikkal, kopottas oromzatukkal, hetyke kéményükkel, tornyaikkal, hullámos tetejükkel, görbülő ereszcsatornáikkal, felsebzett járdáikkal, szabálytalan kockaköveikkel – mind-mind mesélnek. Szavak nélkül, mégis beszédesen. Régmúltról, történelemről, emberekről, kiknek csak a lépteik maradtak hátra, s talán a lényükből valami a házak, a kő, a tégla, az anyag emlékezetében.

Vászonra merevített város ez. Valószerű, ismerős, mégis teremtettnek tűnő közeg. Vedlő házfalai egymásra rakódó korok, évek, álmok lenyomatai, rejtve és elfedve az alatta húzódó réteget. Csak néha sejlik át a felsőn az alatta lévő, az alól meg az őt megelőző kor lenyomata. Pergő mész, napszítta festék, foltok, folt vetette árnyék. Abszurd játék. Illuzórikus technikai mágia. Az idő értelmezésének alapproblémáira hívja fel a figyelmet, a pszichológiai időben való tévelygésre, melynek során az emberi tudat a múlt, a hátrahagyott történések, vagy az előrevetített képlékeny jövő közegében reked, ennél fogva a jelent képtelen átélni, birtokolni, az adott pillanattal már csak azután sáfárkodhat, miután maga mögött hagyta azt. A málladozó falakról rétegenként bomlik az idő, foltokat, jeleneket hagyva maga után. A meg nem élt, az át nem élt múlt panoptikumai ezek, az elszalasztott lehetőségek szimbólumainak bizarr tárlata. A fizikai határok esetlegessé válnak, a lét könnyűségével szembesül a szemlélődő gondolkodó.

A képek sorozatokba rendeződnek, központi motívumuk, ciklikus ismétlődésük a körforgás, az önmagába való visszatérés szükségességét hirdeti. Egy állandóan változó város falai az emberi történelem befejeztéig újra és újrarajzolhatók. A szemlélő a tárgyiasult világból egy meghatározhatatlan fogalmi világba csöppen, ahol adott az egyéni interpretáció lehetősége. Túlléphetünk az esztétikai kánonon. A valóság latens igazsággá magasztosul. Az értelmezhetőség sokfélesége távlatokat teremt. Megóv a rideg kiszámíthatóság veszélyétől.

Porban fürdő paloták, hétvégi házak, égbe törő egyentömbök, kicsiny kulipintyók. Egymásnak dőlve, rogyasztva, mint aki térdre hullni készül. Közben mesélnek valami belsőről, rejtettről, személyesről. Olyan imaginárius terekről, amelyeket csak a lélek barangol be nap mint nap. Hangulatokról, érzésekről közvetítenek. A kollázsszerűen építkező épületsorok a kiszámíthatatlanság vizuális kifejeződései, s valami olyasféle életérzésé, amelyet a lebegő, céltalan, kaotikus állapot határoz meg.

Külső és belső tér, lám, a vászon keretei közt összecsúszik. Dekonstruálódik, majd a széthulló elemek újraépülnek. Újjá, ahogyan a polgárait túlélő városok. Ahogyan a lélek újra és újra felfedezett terei. Az időből kiragadva, a képzelet és a valóság peremvidékén.