2024. április 19., péntek

Otthon

Van.

Újrakezdem a mondatot.

Volt a kávéházaknak valami titkos világa.

Újrakezdem a mondatot.

Van a kávéházaknak valami titkos világa.

Nem érhető tetten, nem tapintható, nem látható, folyamatosan változik és mégis állandó. Ez az állandóság ejt kétségbe, taszít bizonytalanságba, a folyamatos változás állandósága. Talán elméleti szakemberek, fizikusok, filozófusok, kávéházi emberek vagy kocsmatöltelékek fel tudják oldani ezt az ellentmondást, a folyamatosan változó állandóságot jelentő, hordozó bizonyosságát, én bizonyosan nem tudom megtenni. Ám nem is célom, csak jelezni szeretném, van ilyen. És csak az egyszerűség kedvéért helyeztem kávéházi térbe, valójában nem, nem csak ott van a helye. Az egyszerűség és a név kedvéért: Otthon. Hiszen az Otthon ebben az esetben egy szabadkai kávéházat jelöl, annak a neve. A kávéházat ábrázoló fotón, amely mellett nap mint nap elhaladok a könyvtárban, ugyanolyan enteriőr látható, mint bármely korabeli kávéházban, utána néztem, kerestem és találtam: Nagybecskereken, Budapesten és más városokban. Bizonyára nem rendelet szabályozta, hanem a divat. Még a nők is egyformák voltak, keblük vonala, puha kontyuk lágyította a pult és a kassza szigorú valóságát. Bizonyára az ő kinézetüket sem rendelet szabályozta, hanem a divat.

Nézem a fotót, félrebillentett fejjel, ízlelgetem a szót: Otthon.

Egy kávézónak lehet ez a neve?

A társas együttlét, a magányt oldó jelenlét, intrikák helyszíne, barátságok színhelye, irodalmi történések, politikai alkukötések helye, találkozások, szétválások, biliárdcsaták, sörös kriglik, kapucínerek.

Második otthon.

Képzelem, mekkora öröm lehet egy családban, ha a családfő második otthona a kávéház. És különben is: lehet-e második otthonunk? Az nem ugyanolyan, mint az anya és a lekvár, hogy csak egyetlen egy van belőle?

Az anya és a lekvár a mórickás viccből van. Ez is olyan otthon-szerű dolog, a viccek, amiket ismerünk. A nyelv, amelyben értjük a viccet, a tréfát. A bonmot, hogy humorban nem ismerek tréfát. Csupa otthonosság.

Eldöntetlen tehát a kérdés, hány otthonunk lehet.

De otthonosan nem csak otthon érezhetjük magunkat. És ez már elég is. Bőven elég egy egész életre. Kávéházban otthonosan akkor érezték magukat az emberek, amikor még Otthon-nak keresztelték a kávéházat, közép-európaira hangszerelt egyformaságuk pedig otthonosság érzést nyújtott a Duna mentén, a Monarchiában, minden borzalmak előtt.

Amikor megszűnik az otthonosság, akkor nem szűnik meg az otthon. Ez is lényeges momentum. Nem árt néha felidézni.

Szavak közt bóklászni, mintha törzshelyet keresnék. Lenne törzsasztalunk. Asztaltársaságunk. Mintha lenne kávéházunk, amelyet úgy hívnak: Otthon.

Változnak az idők, a divatok. Talán a rendeletek is változnak. Egyetlen dolog nem változik. Az egymás felé fordulás felismerhető jele, ami minden kávéházi asztalnál megfigyelhető, mert nem ismeretlenek, hanem ismerősök ülik körül: összenézés, félpillantás, amiből értjük egymást, kacsintás, kacaj, hosszú hallgatások, terefere pletykával fűszerezve, szavak, mozdulatok – egymás tekintetében az otthonosság. Ez pedig azt jelenti, hogy a megszűnt otthonosság helyébe újra odalép, megteremtődik a fogalom: otthonosság. Kiköveteli magának a helyet bennünk. Ha van rá igényünk. Fülünk, szemünk, lelkünk. Nem az otthonosságon múlik, hanem rajtunk.

*A Magyar Kultúra Napjára