Barack Obama, a frissen távozott amerikai elnök igazi tragikus hős. Nem az teszi azzá, hogy 8 éves munkásságát egészen ellentétes módon ítélik meg. Előde, Bill Clinton azt mondja róla: „Obama a szent tűzet hozta el az amerikaiaknak.”
A Fehér Házba érkezésekor Michelle Obama, az immáron ex-First Lady szívélyesen üdvözölte Trumpot. Mellettük Barack Obama (Fotó: Beta/AP)
Utódja, a most hivatalba lépett Donald Trump viszont azt állítja róla, hogy ő volt az USA legrosszabb elnöke. „Ilyen a politika” vállrándítássál ezt még könnyen elviselné. Van azonban több dolog, amely tényleg tragikus hőssé teszi. Egyrészt legnagyobb vívmányát, azt, hogy az amerikaiak millióit juttatta betegbiztosításhoz, nemcsak szidják, hanem utódjának első dolga lesz annak hatályon kívül helyezése. (Képzeljük el, hogy Herkulesnek egyik hőstettét, Augiász istállójának kitakarítását nemcsak bírálják, hanem közlik: mihelyt elmegy, visszaviszik a szemetet.) Másrészt megválasztása a multikulturalizmus diadala volt, de nem csupán utódjának egyik főbb ígérete, hogy leállítja a külföldiek beáramlását, kitiltja a mohamedánokat, és kikergeti az illegálisan benntartózkodókat. Országa éppen az ő mandátuma idején lett véres faji zavargások színhelye. Harmadrészt a belpolitikában nem ismerik el tényleges érdemeit, a külpolitikában pedig kudarcot kudarcra halmozott. De nézzük sorjában!
Obama első mandátumának első felében – amikor még többsége volt a Kongresszusban – elfogadtatta az ország történelmének egyik nagy újdonságát: betegbiztosításhoz juttatta azokat az amerikaiakat, akik addig minden biztosítás nélkül voltak. Ezzel 20 millióan rögtön betegbiztosításban részesültek, de a terv szerint számukat 31 millióra kell emelni. Igaz, hogy ez a reform 10 év alatt 950 milliárd dollárba kerül. (11 milliárdot kell befektetni csak az új rendelők megnyitásába, hisz a 20 millióval megnövelt érdekeltek ellátásához kapacitás is kell.) Ezt az összeget részben (67 milliárdot) a megnövelt adóból fedezik tíz év alatt. (23 milliárddal nőtt a gyógyszergyárak és 20 milliárddal az egészségügyi alkalmazottak adója.) És képzeljük a tragédiát: ezt a jótéteményt nemcsak ellene lehetett fordítani, hanem a tömegek még meg is választották azt az utódot, aki ezt meg akarja semmisíteni.
Mint mondtuk, Obama megválasztása a multikulturalizmus diadala volt. Annak igazi hazája Latin-Amerika, ahol tényleg teljes a keveredés. Az USA-ban nemcsak nemzeti közösségek élnek egymás mellett, de különválnak a négerek és a „hispanoamerikaiak” is. És ebben az országban, amely ismerte a négerek rabszolgaságát, és sokáig tartotta magát a szegregáció is, egy négert megválasztottak köztársasági elnöknek. Obama tragédiája, hogy ez nem volt elég a négerek helyzetének javításához, sőt elégedetlenségük az ő mandátuma alatt torkollott helyenként véres faji zavargásokba.
A gazdasági sikereknél és külpolitikai félsikereknél vagy éppen kudarcoknál már figyelembe kell venni, hogy Obama tragikus helyzete abban ütközött ki, hogy sokat akart tenni, de meg volt kötve a keze. Már első mandátumának második felében részben elvesztette parlamenti többségét. (Csak a szenátusban maradt demokrata többség.) De a második mandátum alatt végig mind a két házban egy akadékoskodó republikánus többséggel állott szemben. (Még szerencse, hogy nem volt kétharmados többségük, hogy semlegesítsék, ha az elnök néha a parlamenti döntés ellen vétót emelt.) Ennek ellenére gazdasági sikerei elvitathatatlanok. Az USA gazdasága – az európainál gyorsabban (évi kb. 3 százalékkal) növekszik. A munkanélküliséggel pedig az a helyzet, hogy nemcsak a 7,9 százalékos munkanélküliséget szorította le 5 százalékra, de a szakértők már azt mondják, ez az 5 százalék gyakorlatilag már teljes foglalkoztatottságot jelent.
Külpolitikában is néha szerephez jutott az akadályoztatás, többször nem is csak a Kongresszus akadékoskodása, hanem az adminisztrációé is. (Egy másik alkalommal már említettük, hogy a védelmi minisztérium bírálta a külügyminiszter megállapodását Szíriáról.) Az pedig kész tragédia, hogy Obamának nem sikerült teljesen felszámolni azt a guantánamói támaszpontot, amelyben kínozták a terrorizmussal gyanúsítottakat. Vagy hogy milyen ellenállásra találtak (Trump most visszacsinálást ígér) olyan tényleges külpolitikai sikerei, mint a nukleáris megállapodás Iránnal és a diplomáciai kapcsolat Kubával. Kétségtelen azonban az is, hogy a körülmények Obama ellen fordultak ott is, ahol jót akart.
Mert való igaz, hogy jóakaratról tanúskodott döntése, hogy kivonja az amerikai csapatokat Afganisztánból és Irakból. Nem az ő hibája, hogy az afganisztáni kaland 100 ezer afgán és 2300 amerikai katona életébe meg sok milliárd dollárba került, de a kivonulás után mégis káosz maradt, és hogy Afganisztán adja a világ ópiumtermelésének 93 százalékát. Az sem rajta múlott, hogy a jóakarattal végrehajtott kivonulást Irakból az amerikai csapatok egy részének visszavezénylése követte, de utána mégis maradt a káosz.
Két válságban azonban ténylegesen érezhető volt az a tehetetlenség, ami miatt Trump bírálta. Az még jóakaratával magyarázható, hogy nem küldött csapatokat az Iszlám Állam ellen. És ennek következményeként a világ tétlenül nézte, hogy egy maroknyi dzsihadista Nagy-Britannia-nagyságú területet foglalt el. De ehhez két melléfogás is hozzájárult. Egy kevésbé látványos: az amerikaiak teremtették azt az iraki rendszert, amely nemcsak a káoszon nem tudott úrrá lenni, hanem a szunniták iránti viszonyával kedvező talajt teremtett a dzsihadistáknak. A szíriai helyzetért azonban már Obama látványos melléfogása is felelős. A demokráciáról elhangzott néhány hangzatos szólam és az orosz ellenesség hatására segítette, hogy Szíriában 200 fegyveres csoport alakuljon.
