2024. április 19., péntek

Fogy az idő

Kilenc és fél évvel ezelőtt az akkori hatalom nagy csinnadratta közepette aláírta az Európai Unióval a társulási megállapodást, s ezzel lényegében megtette az első lépést az EU felé vezető úton. Akkor azonban aligha gondolták, hogy az egy évtized viszonylag gyorsan elmúlik és hatályba kell léptetni a megállapodás rendelkezéseit. Többek között a negyedik fejezetben foglalt és a tőke szabad áramlását szabályozó részt is. Ennek értelmében ugyanis az idén szeptember 1-jétől például a mezőgazdasági területeket a külföldiek ugyanolyan feltételek mellett vásárolhatják meg, mint a honi állampolgárok.

Tekintettel arra, hogy az Európai Unió országainak legnagyobb részében a föld sokkal drágább, mint nálunk, az érdekelt külföldi befektetők minden bizonnyal türelmesen várják, hogy megérkezzen az első őszi hónap első napja és legálisan is lecsaphassanak (elsősorban) a vajdasági szántókra, ugyanis nemcsak nálunk, de Nyugat-Európában is egyre nagyobb a földéhség, s fokozódik az élelmiszer-termelés iránti érdeklődés. Márpedig az aligha vitatható tény, hogy a szerbiai gazdák, pénzügyi szempontból, semmiképpen sem lesznek képesek versenyre kelni a nemzetközi pénzemberekkel.

Ahogyan múlik az idő, az ország vezetése, de elsősorban a szakemberek, egyre inkább rádöbbennek arra, hogy milyen veszély fenyegeti ezt a nemzeti kincset. Egyre hangosabban emlegetik, hogy semmiképpen sem volna szabad megengedni a termőterületek (nagyobb részének) idegen kézbe kerülését. S mint az térségünkbe lenni szokott, máris keresik a kiskapukat, amelyeken keresztül gátat vethetnek ennek a várható, és félő, hogy elkerülhetetlen folyamatnak. Szerintük minél előbb kérni kellene a társulási megállapodás e része életbe léptetésének elhalasztását. Ez azonban nem egyszerű dolog, mivel csupán akkor van lehetőség rá, ha mind a huszonnyolc ország ezt jóváhagyná. Márpedig ez csaknem teljesen valószínűtlen, hiszen igen nagy horderejű dologról van szó.

Mindenekelőtt azonban arra kellene némi figyelmet fordítani, hogy vajon annak idején a belgrádi vezetés miért fogadta el olyan könnyen az erre vonatkozó részt? A leglogikusabb magyarázata az lehet, hogy az ország vezetése, túlzott derűlátásával, meg volt győződve arról, miszerint Szerbia tíz év alatt eleget tesz minden, az EU-ba való felvétel feltételeinek, tehát abban az esetben kénytelen lenne szélesre tárni kapuit a külföldi tőke előtt. Azt azonban szem elől tévesztették, hogy ez a folyamat igen hosszú. Jó példa rá Törökország, amely szinte az elsők között kérte felvételét, de elsősorban politikai okok miatt, még mindig az „előszobában” toporog, s az Ázsiából hömpölygő menekültáradatot is az EU zsarolására használja fel. Ennek ellenére könnyen megeshet, hogy még tíz év múlva sem léphet be a nagykapun.

A hozzáértők váltig azt hangoztatják, hogy át kellene venni egyes uniós országok gyakorlatát, amelyek számos gátló feltételt léptettek életbe. Szerbia számára leginkább a magyar, a szlovák és a lengyel út tűnik járhatónak. Ismeretes, hogy Magyarország többéves, életvitelszerű magyarországi tartózkodáshoz köti a szántóföldek megvásárlásának jogát. Igaz, emiatt Brüsszel részéről számos bírálat érte Budapestet, de Orbán Viktor mereven és önfejűen kitart álláspontja mellett. Azt csak a jövő fogja bizonyítani vagy cáfolni, hogy jó úton jár-e.

A jelenleg még állami tulajdonban levő földek esetleges (külföldieknek történő) eladásának jogosságát az is kétségessé teszi, hogy nálunk még nem fejeződött be a második világháború utáni években elkobzott vagyon, igen nagy részben mezőgazdasági terület, visszaszármaztatása. Eddig ugyanis mindössze 36 000 hektár szántó és 3900 hektár erő került vissza jogos tulajdonosához vagy annak leszármazottaihoz, s ezrekre rúg az erre vonatkozó elintézetlen beadványok száma. Ha tehát tiszta lappal szeretnénk a külföldi beruházók elé állni, mindenekelőtt ezt a problémát kellene megnyugtatóan rendezni, s az ország vezetése csak akkor tudná, hogy mivel rendelkezik.

Fennáll ugyan a veszély, hogy erre nem kerül sor, s akkor megeshet, hogy az érdekeltek különféle nemzetközi jogi fórumokon keresik majd igazukat és azt a földet, amit az ország eladott. Sem erkölcsileg, sem politikailag nem vetne jó fényt Szerbiára, ha a megkötött adásvételi szerződéseket a nemzetközi bíróság semmissé nyilvánítaná.

Márpedig egyértelmű, hogy ezt a ügyet minél gyorsabban meg kell oldani.

Mert az idő vészesen fogy.

A jelenleg még állami tulajdonban levő földek esetleges (külföldieknek történő) eladásának jogosságát az is kétségessé teszi, hogy nálunk még nem fejeződött be a második világháború utáni években elkobzott vagyon, igen nagy részben mezőgazdasági terület, visszaszármaztatása.