Versectől délre, a Karas folyó bal partján, a szerb–román határ közelében fekszik Udvarszállás, Dél-Bánát egyik magyar szigete. Távol a tömbmagyarságtól, még messzebb az anyaországtól – szerb és román falvak között élőknek – sikerült megőrizni a magyarságukat, hitüket, kultúrájukat. Teszik ezt napjainkban is. Már egyre nehezebben.
Udvarszállásnak két utcája van: a Jugoszláv néphadsereg és a Tito marsall. Két temploma is van: a régi, amely 1861-ben épült és az új, melyet 2004-ben szenteltek fel. A faluban 180-an élnek. Zömében magyarok. Volt itt egykor vasút, sör- és spirituszgyár, vízmalom a Karason, de az egyetlen biztos megélhetési lehetőség mindig a mezőgazdaság volt. Mint ahogy Halupka János meséli, egykor mindenki örült a fiúgyereknek, mert az szinte biztosan itthon maradt és folytatta a családi gazdálkodást. Félreeső fekvése miatt maradt meg az itteni maroknyi magyarság. De a fiatalok többsége mostanában elköltözik.
Hiába az itthoni gazdaság, inkább elszegődnek városba dolgozni. Félő, hogy húsz-harminc év múlva, ha nem is tűnik el teljesen a térképről a falu, de nagyban megváltozik majd a nemzetiségi összetétele.
A faluban az egyetlen boltocskán kívül semmi nincsen. Se posta, se orvos, se gyógyszertár. A kocsmát is becsukták. A 24 éves Kucsera Edvin egyike azoknak a helybéli fiataloknak, aki még itthon maradt. Mint mondja, nemcsak az a gond, hogy nincsen szórakozási lehetőség, hanem, hogy nincs is ki szórakozzon.
De nem adta mindenki fel. Van még, aki megpróbálja összefogni ezt a kis közösséget. Horváth Gizella Belgrádban tanul, de hétvégenként hazajár. Kántor, közben újraindította a művelődési egyesületet. Megpróbálja megszervezni a fiatalok művelődési életét.
– Újra elkezdtünk dél-bánáti szemlékre, a Betlehemes találkozókra járni. Mondhatnám a gyerekek nagy örömére. Ezt azért is csináljuk, mert amikor két évvel ezelőtt meghívtak bennünket Hertelendyfalvára a szemlére, a gyerekek nagyon örültek, hogy mehetnek valahova. A szülők is beleegyeztek, hogy persze támogatnak, elvisznek bennünket. Úgy látom, hogy érdemes ezt csinálni, ha már ilyen örömük van benne. Nemrég a faluban szerepelt a nagybecskereki Madách Amatőrszínház. Meglepődtem, hogy hányan eljöttek a faluból, idősebbek, fiatalok, gyerekek, szülők egyaránt – meséli Horváth Gizella.
A keresztek az utcán a katolikus egyház jelenlétéről, megtartó erejéről tanúskodnak. A közelmúltban elhunyt Huzsvár László püspöknek köszönhetően 2004-ben új templomot is kaptak. A Kisboldogasszony-templom harangját Leksza Ferenc mutatta meg, melyen azt írja: „Az élőket imára hívom, a holtakat elsiratom, jelzem a közelgő veszélyt.”
Bogdán József fehértemplomi plébános öt faluban végzi lelkipásztori teendőit. Mint mondja, ugyan kevesen vannak az udvarszállásiak, de igazi keresztények, tudnak örülni, tudnak megbocsájtani, gyermeki lelkületűek és nincsenek elkeseredve, nincsenek megtörve.
– Idejárok föltöltődni én is. Mert itt egy olyan kedves kis közösség van Udvarszálláson, amelyben az emberek tele vannak lelkesedéssel, örömmel. Annak ellenére persze, hogy nagyon kevés diák van itt, és innen is elszállingóznak a fiatalok külföldre, munkát keresni. De, akik itt maradnak, és akik itt vannak, az a négy elsős diák – nagyon kevés, tíz alatt van a gyerekek száma – viszont lelkes, ők tudnak örülni, bálokat, összejöveteleket szerveznek. Azért, hogy együtt lehessenek. És én is megpróbálok úgymond lelket önteni beléjük a szentmiséimmel, a prédikációimmal, a hittantanításommal. Hiszen itt Dél-Bánátban Udvarszállás egy nagyon szép gyöngyszem, egy drágakő.
Nem is tudom mihez hasonlítani, hiszen mindig örömet okoz az ittlét, örömet okoznak a szentmisék. Mert én tudom, hogy ha a mai szentmisén itt volt négy-öt gyerek, akkor az már 99 százalék. És ezt én máshol nem tapasztalom – meséli Bogdán József atya.
Virág Gizella 31 éve dolgozik a faluban. A helybéliek eddig attól féltek, hogy a tanító néni nyugdíjba vonulása egyben az alsós tagozat megszűnését jelenti. Most viszont a tanító néni fél: nehogy még a nyugdíjaztatása előtt becsukják az iskolát. Szerinte ugyanis, csak a következő négy-öt évig biztos a magyar tannyelvű oktatásnak a fennmaradása.
– Nagyon nehéz így dolgozni, négy osztályt is vezetni egyszerre. De így szoktam meg az elejétől kezdve. Különben az idén nincs négy osztályom, hanem csak három. Mert nem volt első osztályos tanulóm. Most is csak egy kisfiú jár óvodába, aki őszre majd első osztályba fog indulni. Úgyhogy a tanulók létszáma összesen, a kis óvodással együtt öt – meséli a tanító néni.
Az udvarszállási felsősök Karasjeszenőben (Jasenovo) tanulhatnak tovább, szerb nyelven. Heten utaznak: egy ötödikes, valamint két-két hatodikos, hetedikes és nyolcadikos.
Udvarszállás a múlt század 70-es éveiig színmagyar volt. Aztán a szomszédos állami birtokról beköltözött a faluba néhány nem magyar család, majd egyre gyakoribbá váltak a vegyes házasságok. Már nem ritka jelenség, hogy magyarok egymás között szerbül beszélnek.
– A szórványban megmaradni magyarnak, ahhoz nagyon nagy akarat kell. Iskola, templom és nagy akarat. Mikor megszületett a lányunk, akkor úgy döntöttem, hogy amennyire csak bírom, megőrzöm magyarnak. Mivel a faluban csak négy magyar osztály van, Versecen meg becsukták a magyar nyolcosztályos iskolát, ezért Székelykevén folytatta iskoláztatását – magyar tannyelven. Sajnos sok gyerek szétszéledt Újvidékre, Szabadkára, Becskerekre… Nagyon nagy akarat kell ahhoz, hogy az ember megőrizze itt, az ilyen kis szórványban, a nyelvét, kultúráját, hitét – mondja Horváth István.
Az országhatár közelsége semmit nem változtat az itt élők helyzetén. Tárgyalásokat folytattak arról, hogy majd esetleg határátkelőt nyitnak Udvarszállás és a túloldalon fekvő Jám (egykor Árpád-kori település) között, de nem lett belőle semmi.
