Harminchét évig tanított képzőművészetet a zentai általános iskolában. Ezután úgy gondolta, a gyerekekkel való munkája a végéhez ért, vett egy nagy levegőt, és elkezdett felnőttekkel dolgozni, amire előtte nem igazán jutott ideje. Utána eltelt néhány év, és Mezei Erzsébetben elkezdett motoszkálni, hogy a felnőttműhelymunkák mellett miért ne szervezhetne gyerekeknek is programokat. Így jött létre először a Rajzoljunk karácsonyt című gyermekműhely a legkisebbek és anyukáik számára. Ezt követően pedig elhívták a zentai néptánctáborba, hogy ott is tartson kézműves-foglalkozásokat, melyek szervesen kapcsolódnak a néptánc- és népdaloktatáshoz.
Előtte a 90-es években már tartott kerámiatábort gyerekeknek, így nem volt számára új ez a feladatkör sem. Az első nyári tábor a Zentai Alkotóház udvarában nagyon jól sikerült. Most is itt beszélgetünk az idei téli szünidei játszó-, kézműves- és néptánctábor apropóján, az alkotóház kicsiny és simogatón meleg műhelyében, miközben Matykó, Erzsébet unokája csendesen rajzolgat mellettünk.
– Nagyon szeretem ezt az udvart, egyébként is inspiráló, bármilyen művészeti tábort el tudok itt képzelni. Otthon érzem itt magam, valahogy olyan a hangulata, részben zárt, mint egy nagy, félig nyitott terasz: otthonos. Mindig átveszi annak szellemiségét, ami éppen itt zajlik, mikor milyen hangulatot teremtünk benne, olyan. Az első nyári tábor remekül sikerült, számomra is felüdülés volt, visszatérés egy régi tapasztalathoz, ugyanakkor újhoz is, hiszen az iskolában a felsősöket tanítottam, ide pedig elsősorban az alsós korosztály jön el. Ennek megközelítését tehát át kellett gondolnom. Nem volt egyszerű. A hatvan gyerek ideért a táncról, és mindegyikük dolgozni akart azonnal. És dolgoztunk is! Tavaly nyáron például két nagy nemezszőnyeget is elkészítettünk…
Úgy szeretném ezt a munkát megszervezni, hogy annak mindannyian értelmét lássuk, és ne csupán öncélú, időkitöltő foglalkozás legyen, ahol a végeredmény már nem is számít. Persze maga a folyamat is nagyon fontos, míg a munka elkészül, de a végén akkor van sikerélmény, ha az a munka szép és jó. Az iskolában is mindig azt mondtam a gyerekeknek, mikor öt perc után megkérdezték, ez ötös lesz-e, hogy úgy élvezzétek, amíg a munka elkészül, hogy a végén már ne is legyen kérdés, ötös lesz-e. Ha élvezettel csinálod, és örömödet leled benne, az a végeredményen is meg fog látszani. A befektetett munka valahol mindig meghozza jutalmát.
A tavalyi nyári táborban hosszúrajzokat készítettünk, két nemeztakarót, melyek majd a zsinagógát fogják díszíteni, emellett agyagedényeket is… Nyáron reggeltől estig folyik a munka, ami fárasztó ugyan, de ez jóleső fáradtság. Aztán minden tábor valamire épül, ahogyan azután erre is ráépül majd valami más, így van ez a felnőttműhelymunkák esetében is. A gyerekek is hazavisznek innen egy tudást, amit a későbbiekben majd használhatnak. Távlati tervekben is gondolkodunk tehát, a mostani munka is egy későbbinek a része lesz. Most a szalag- és a kártyaszövést tanuljuk kézi szövőlapon, nyáron pedig erre építünk majd. Az így elkészült pántokat tarisznyák, hangszertokok füleként is fel lehet használni, nyáron pedig nemezből ilyesmiket tervezünk készíteni. A lényeg, hogy céltudatosan olyan foglalkozásokat találjunk ki, amelyek egy néptánc- és népdaltáborhoz is illenek. A gyerekek így megismerkednek a népi kultúra szellemiségével és mindazzal, ami ehhez köthető. A néptáncot nagyon szeretik, fontosnak tartják, mert Endre (Baji Endre, a néptánccsoport vezetője – a szerző megj.) ezt sikeresen azzá teszi számukra. Ha ehhez még olyan tartalmakat párosítunk a kézműves-foglalkozásokon belül, amiknek közük van a népi hagyományokhoz és kultúrához, tánchoz, énekhez, akkor kerek egésszé válik számukra mindez.
Minden gyerektáborban rendkívül fontos, hogy a tartalom, amit át akarunk adni, és ennek módszere legyen átgondolt, óvakodni kell a dilettantizmustól, hiszen a gyerekek a legfogékonyabbak, ezért igazi értékeket kell számukra közvetítenünk, amik meghatározóak lehetnek az életükben. Azért tetszik nekem Endre tábora, mert ő erre nagyon odafigyel.
Ami a gyerekeknek a képzőművészethez való hozzáállását illeti, lassan megváltozott az idők folyamán. Ezt már tanárként is megtapasztaltam. Amikor elkezdtem dolgozni, elhintettem egy-egy gondolatot, aztán csak körbejártam közöttük, és gyönyörködtem az eredményben. Aztán ahogy múltak az évek, egyre többet beszéltem nekik egy-egy téma kapcsán, és talán ha fele eredményt sikerült kicsikarnom belőlük a korábbiakhoz képest. A korai években nem volt még internet, más volt az életstílus is, a szülők is többet foglalkoztak velük… A legnagyobb baj pedig, hogy ma már nem olvasnak. Az olvasásélmény megmozgatja a képzeletet, a televízió és az internet viszont mindent készen tálal számunkra. Nincs min gondolkodni, nincs mit elképzelni. A képzelőerő az, ami mára a leginkább hiányzik a gyerekekből. Imádtam régen illusztráltatni a gyerekekkel, verseket, meséket. Hihetetlen dolgokat eredményezett, rengeteg díjat is kaptunk a pályázatokon. Élmény volt számomra a tanítás. Ha újraélhetném az életemet, akkor is ezt csinálnám, azzal együtt, hogy a vége felé a fent említett problémákkal is meg kellett harcolni.
