2024. április 19., péntek
CÍMLAPTÖRTÉNET

„Egy poén nem jön kétszer soha”

Interjú Maksa Zoltán humoristával

Szeszélyes évszakok, Rádiókabaré, Bakiparádé, Maksa-híradó. A nyolcvanas és a kilencvenes évek jutnak eszembe és juthatnak azon olvasóink eszébe is, akik magyarországi televízió- és rádióadókat is követtek. Egy olyan korszak, amelyben élvezet volt nézni a szilveszteri adást. Gyerekként óriási örömmel vártam e műsorokat, néha szinte könnyesre nevettem magamat a poénokon. Mondhatni, az ő vicceiken nőttem fel. Éppen ezért fogadtam kitörő örömmel Maksa Zoltán humoristának, az egykor álhíreiről ismert Maksa-híradó kiötlőjének a vajdasági turnéját. A bezdáni előadása után ültünk le beszélgetni a 30 éve pályán lévő közvetlen és jókedvű humoristával, akiről hamar kiderült, hogy vajdasági felmenői is vannak.

Azt gondolnánk, hogy az újságíráshoz hasonlóan a humor is inkább idegállapot, mint hivatás. Hogyan került kapcsolatba a humorizálással?

Maksa Zoltán (Diósi Árpád felvétele)

Maksa Zoltán (Diósi Árpád felvétele)

– Hosszú és kalandos út volt. A tény az, hogy ez egy nagyon érdekes családi örökség, merthogy mindkét ágon nagyon jó humorúak az elődeim. Ahogyan a műsoraimban is megemlítettem, a családomban van egy székely és egy bácskai vonal is. Nagymamám testvérének fergeteges humora volt, állandóan röhögtették, ugratták egymást, tehát innen Bácskából is származik a humorhoz való kötődésem. A családban így mindig is jellemző volt, hogy ezt a csodálatos humorérzéket használták problémamegoldásnak, valamint a tragikus dolgok elviselésére. Nagyon érdekes, hogy idővel ki is jön az emberből. Ahogy kezd véleménye lenni az embernek a világról, kialakul az egyéni látásmódja, meglátja a dolgok fonákját, úgy meglátja azt a kezelési lehetőséget is, ahogy bizonyos problémákhoz viszonyulni illene. Tény, hogy a gyász vagy komolyabb betegség nem humortéma, hanem leginkább a társadalmi jelenségek – mint azt az egykori nagy humoristák is tartották – azok, amelyeken jót tudunk élcelődni. Az óvodában még nem nagyon mutatkozott meg tehetségem, általános iskolában is először komolyabb műfajban jeleskedtem, a Holdról írtam önszorgalomból egy cikket az iskolaújságba. Ötödikben jelentek meg tollamból az első humorosnak vélt apróhirdetés paródiák a matekfüzet hátuljában, de hetedikben már műsort írtam a fiúknak anyák napjára, amellyel a lányokat köszöntöttük, nyolcadikban pedig már rám bízták az iskolarádió vezetését. Ez szinte egyenes út volt a humor világába. Ez szinte egyenes út volt a humor világába. Útközben Laux József, az LGTdobosa által megfertőződtem az ütősök világával, dobolni kezdtem, később pedig megalakítottam a zenekaromat. Középiskolában vegyészként érettségiztem, három évet dolgoztam laboránsként, de mellette folytattam a humorizálást is.  A mai napig csak annyi változott, hogy vegyészként többet nem dolgozom, de a zene és a humor az életem része maradt.

A vajdasági emberek, kiváltképp a határ mellett élők, főképp a Szeszélyes évszakokból és a Rádiókabaréból ismerik. Mennyire befolyásolta ez a két világ a stílusát?

– Kilencvenben másodszor is elindultam a Humorfesztiválon, amelyet a Magyar Televízió is közvetített, s végül azt egyik fődíjjal távoztam. Itt figyelt fel rám Szilágyi György humorista, aki beajánlott a Szeszélyes évszakokat szerkesztő fiának. Az első felvétel 1991 februárjában azonban még nem ment adásba – ekkor még csak híreket olvastam -, mert úgy érezte a szerkesztő, hogy ebben az addig ismeretlen híradós humorműfajban több van. Így a tévés karrierem csak 1991 májusában indulhatott el, akkor viszont már egy igazi híradóval jelentkeztem riportokkal, bejátszásokkal, de azt nem gondoltam volna, hogy aztán ez a kis ötlet 73 kiadáson és 13 éven át a védjegyem lesz. Az első próbafelvételekkel nem igazán voltak megelégedve a szerkesztők, hiszen nincsenek művész felmenőim, külön meg kellett tanulnom színpadon beszélni, viselkedni és gesztikulálni, és ugyanígy mindent újra kellett tanulnom a televíziós szereplés esetében is. Olyan erősen volt az arcom megvilágítva lámpákkal, hogy a könnyem eleredt, és így alakult ki a jellegzetes „Maksa-vigyor”, amely miatt többször is kiparodizáltak. A Szeszélyes évszakok egy teljesen más világ volt, mint a Rádiókabarévagy az országos fellépések. Eleve idegen volt számomra a műsor feszítettsége.  Ötven percbe bele kellett férnie mindennek: a bohózatnak, a szkeccsnek, villámtréfának, cirkuszi produkciónak stb. Borzasztó nehezen fogadtam, hogy emiatt gyakran megvágták a munkámat. Hónapokig lázadtam, miért kellett a Maksa híradóból kivágni egy-egy hírt, aztán lassan betörtem és végül a jelenlétnek is nagyon örültem, hiszen a Szeszélyes évszakok ebben a korban – ekkor még nem voltak kereskedelmi adók –, az egyik legnézettebb műsor volt az országban sokszor akár 5-6 millió nézővel. Az, hogy sikerült megvetnem a lábamat a Szeszélyesben azért volt számomra nagyon-nagy öröm, mert egyrészt nem gondoltam volna, hogy ez a híradó ekkora siker lesz, másrészt a műsorban teret adhattunk az akkor feltörekvő fiatal humorista nemzedéknek is.

A Szeszélyes évszakok vezető két személyisége, arca Antal Imre és Kudlik Júlia volt. Milyen volt velük dolgozni?

– Kudlik Júlia nevetgélős volt, nagyon élvezte a híradómat, meg is dicsért. Antal Imre pedig, kiváltképp a kezdeti években kiállt mellettem, és igyekezett megnyugtatni, ha nagyon izgultam. Amikor híradómat visszanézve láttam, mennyi minden hiányzik belőle, akkor Imre volt az, aki lenyugtatott, és azt mondta, alázat nélkül nem lehet ezt csinálni. Ugyanakkor egy igazi bohémként sokat szeretett viccelődni. Amikor Antal Imre bejött a stúdióba, mindig felcsattant a taps, amit vagy negyven, csípőből a helyszínen elmondott viccel köszönt meg a felvételek közönségének. Az egész stáb dőlt ilyenkor a nevetéstől, és csak ez után kezdődött el, természetesen igen jó hangulatban a felvétel.

A Szeszélyes évszakok után, ha egy jó nagyot ugrunk, akkor a Fábry-show és az új stand-up műfaj térhódítása következett. Mi a véleménye a jelenlegi magyarországi stand-up humoristákról?

– 

Amikor elindult ez az új stand up műfaj, akkor úgy gondoltam, hogy az akkori fiatalok, akik most már ugyancsak beleértek ebbe a szakmába, egyfajta identitászavarral küszködtek, olyan értelemben, hogy egy amerikai műfajt hoztak be magyar szereplőkkel, amerikai eszközrendszerrel, de aztán szerencsére egyre inkább magyar humorral. Mi, az idősebb generáció tagjai ezt látván rájöttünk, hogy már 1982-ben mi is stand up-ot adtunk elő, vagy Hofi Géza és Nagy Bandó András még régebben, csak nem tudtuk, hogy így hívják. Az, hogy az ember kiáll egyedül a színpadra, és elmondja a gondolatait, asszociációit, amelyen az emberek nevetnek, ez már a nyolcvanas években is nagyon jó irány volt. A fiatalok megjelenésével ezért nekem nem kellett a stílusomon változtatnom, sőt meg is hívtak a Dumaszínház tagjai közé. Itt egy kissé furcsán éreztem magam, hogy mit keresek a magam 45 évével ezek a fiatal humoristák között, ám rájöttem, hogy kölcsönösen tanulhatunk egymástól. Ez egy nagyon hasznos tapasztalat volt számomra. Mai napig jó kapcsolatom van a fiatal humorista korosztállyal. Nem cikiztem, támadtam őket, hanem támogattam, bátorítottam. Ennek pedig az lett az eredménye, hogy ha valamelyikük nem tud egy fellépést elvállalni, akkor engem ajánl be saját maga helyett. Amit egy picit furcsálltam, az a létszámuk.

Míg az én időmben 6 - 7 humorista lézengett a szakmában korosztályonként, más-más stílust képviselve, ám teljesen lefedve a piacot, most majdnem negyvenen vannak. Tény, hogy az öregek sikerét látva nagyon sok fiatal belelkesedett, és természetesen nekem is megvannak a kedvenceim, többek között Bödőcs Tibor, Litkai Gergő, Kovács András Péter, Hadházi Laci, Orosz György, és még sorolhatnám.

Ön már 30 éve a pályán van. Tapasztalata szerint mennyit változott a humor?

– Ha lassan is, de követi a társadalom mozgását és igyekszik egyszerűsödni. Annak idején, kicsit a szocializmus zártsága következtében az volt az isten igazából nagy sikerű poén, ha ki mertünk mondani valami olyant, ami az oroszokra vagy a társadalmi rendre vonatkozott. Most inkább el szeretnénk feledtetni dolgokat. Egyrészt mert az emberek már nem igénylik azt a fajta politikai eszmefuttatást, ami akkor nagy siker volt, másrészt pedig egyértelműen a mondanivalót kicsit háttérbe szorító vihánc felé mozdult el a humorizálás. Ez érthető is, hiszen igazából ez tudja kikapcsolni, pihentetni azt az emberi agyat, amely folyton le van terhelve, minden oldalról információkkal van bombázva, kiborul mert gondjai vannak, mert van munka, nincs munka stb. Ettől kezdve, ha engem megtisztel valaki azzal, hogy eljön egy előadásomra, akkor kikapcsolódásra vágyik, nem pedig lélektani elemzésekre. Ma már nem várják el tőlünk, hogy politizáljunk.

Kevesen tudják, hogy vajdasági kötődése is van?

– Amikor kisgyermek voltam, nagymamám szüleim napi távolléte alatt nagyon sok kis bácskai történettel ajándékozott meg. Később elmesélte mi történt Trianon idejében, valamint ezt hogyan élték meg Adán és Moholon élő dédszüleim, akik ott is lettek eltemetve. Sajnos nincsenek meg már a fejfák sem, hiszen a dédnagymama 1953-ban halt meg. Apai ágról viszont székely gyökereim vannak. Nagymamám történetkéi alapján született meg bennem a vágy, hogy megismerjem ezt a vidéket. Erre azonban csak jó húsz évvel később, az első itteni turném alkalmával kerülhetett sor, amikor is Zentán, Horgoson és még egy-két helyen léptem fel. Ekkor láttam, hogy a humorérzék itt is megvan, de ezen felül egyfajta tisztaság is jellemzi az itt élőket, ami nagyon-nagyon fontos. Belül a lélekben egészséges magyarság van, látszik, hogy fontos az itteniek számára a hagyományőrzés. Mindenki, vigyáz a mi kis kincsünkre, ami még van, és próbálja átadni mindezt a következő nemzedéknek. Ugyanakkor mindenütt éreztem azt a fajta éhséget, amit az anyaország humorával kapcsolatban a mostani turnémon is megtapasztaltam.

Milyen érzés visszajönni Vajdaságba?

– Mindig vannak új dolgok, minden helynek más a története, emberei, örömei. Nagyon tetszik a vajdasági emberek közvetlensége, mindig tisztelettel és nagyon kedves közvetlenséggel szólítanak meg. Ahogy mondani szoktam, sokszor fáradtabban érkezem meg a hosszas utazástól egy előadás helyszínére, mint ahogy a végén távozom, annyira feldob a sok nevetés és ez a közvetlenség, emberség.

Az alapanyag honnan jön?

– Az életből. Gyakorlatilag minden fajta szituáció humorforrás lehet. Nagyon fontos dologra tanított meg annak idején Nagy Bandó András, aki gyakorlati tanárom volt a nyolcvanas évek elején: hogy írjak mindent fel. Egy ötlet, egy poén nem jön kétszer soha, egy asszociáció végére az ember egyszer jut csak el. Volt feleségem egyszer odajött hozzám, amikor írtam, és annyit mondott csak: nézd mit vettem. Soha többet nem tudtam befejezni az anyagot. Nagyon fontos forrás az emberekkel való találkozás, és a gyűjtögető munka. Ha egy településen fellépek, akkor rendszerint megnézem a honlapjukat, hogy kik ők, mi a történelmük, és ennek köszönhetően a műsor elején egy kis személyes adalékkal állok ki eléjük. Ezt a módszert nagyon sokan átvették tőlem. A céges fellépéseknél is így dolgozom, egy alkalommal a Salgótarjáni Síküveggyárban léptem fel, és mivel a piac akkor nagyon érzékenyen reagált a változásokra, síkideggyárnak neveztem őket a fellépésen. Erre csak annyit mondtak: ez az Maksa úr, ez tényleg az.