A magánosítás egyik nagy vesztese Nagybecskerek gazdasága volt. Gyáróriások jutottak csődbe, több ezer dolgozó került az utcára. Többségük ma is mostoha körülmények között él. Ezt tanúsítja a szerdán este bemutatott, A munkásosztály mennybemenetele című dokumentumfilm is.
A film szereplői és a szerzői (Fotó: Kecskés István)
Nagybecskerek harminc évvel ezelőtt Jugoszlávia egyik legerősebb ipari központja volt. Ljubljana és Maribor mögött volt a listán. Nagybecskerek község 130 ezer lakosából 50 ezren voltak munkaviszonyban, és ami ennél lényegesebb, a foglalkoztatottaknak a 70 százaléka a termelésben dolgozott. Emlékezünk még azokra az évekre, amikor autóbuszok hordták a gyárakba az embereket. Így ment ez a nyolcvanas évek végéig. Aztán jöttek a háborúk, szétesett az ország. Ennek egyik következménye pedig az lett, hogy a nagybecskereki gyárak elveszítették a piacot.
A dokumentumfilm egyik szereplője, Kelemen Alfréd a GIK Banat építkezési vállalatban dolgozott.
– 1990-ben kaptam felmondást és azóta tengődök – alkalmi munkából élek. A gond az, hogy manapság nagyon nehéz megfizettetni a munkát. Emiatt kénytelen vagyok megválogatni, hogy kinél vállalok valamilyen munkát. Hét-nyolc éve kapom a szociális segélyt, így azóta valamivel könnyebb. Hat éve annak, hogy lekapcsoltak a villanyáram-hálózatról. Azóta gyertyával világítok, de néha még erre sem futja. Ha nem lenne a népkonyha, akkor éheznék – meséli Kelemen Alfréd.
Az élet minden szegmense megérezte a válságot. Kezdve az emberek egzisztenciális helyzetétől a morális és kulturális értékek csorbulásáig.
– Gyakorlatilag két évig követtük ezeknek az embereknek a mindennapjait, mígnem valamivel több mint két év elteltével nem készült el ez a film. Sajnos közülük nem mindenki érte meg a film bemutatóját. Ez is arról beszél, hogy milyen drámai ezeknek az embereknek a sorsa és az egzisztenciája – meséli Marko Cvejić, a dokumentumfilm rendezője.
Mint mondja, a forgatás kezdetén maga sem volt még tisztában azzal, hogy mennyire apokaliptikus méreteket öltő az egykori ipari központ leépülése.
Keresztes Mária a nagybecskereki BEK vágóhídon, a férje, Mihály pedig a Remontban dolgozott. Most mindketten munkanélküliek.
– Huszonhét évig dolgoztam, megszakítás nélkül. Amióta, 2007-ben felbomlott a BEK, azóta semmilyen munkára nem akadtam. Mivel senki sem törődött velünk, kénytelen voltam magam keresni megélhetési lehetőséget: most házakhoz, meg kávézókba járok takarítani. A férjem időnként alkalmi munkát vállal. Bízunk abban, hogy mindketten megéljük azt, hogy egyszer nyugdíjat is kapunk – mondja Keresztes Mária.
Nenad Pantić zenész, költő – a csődbe jutott Jugoremedija gyógyszergyár egykori dolgozója – is a népkonyhán étkezik. Az ő sorsáról külön dokumentumfilm készült.
– Egy film – legyen bármennyire is jó – nem változtathat meg semmit. Így ez a film sem fog semmit megváltoztatni, de legalább mindez dokumentálva lesz, hogy megmutassa azt, hogy ebben a városban senki sem agyalágyult – fogalmaz Nenad Pantić.
A valamivel több mint egyórás dokumentumfilm bemutatójára a filmben szereplő dolgozók sok sorstársa is eljött.
