Bár a 2016-os esztendőt valószínűleg a tömeges sztárhalál éveként jegyezzük majd a kultúrkrónikákban, azt azért nem mondhatjuk, hogy a filmes eseményeket illetően örömteli események nélkül telt el. Az év elején rögtön örvendhettünk a Saul fia Golden Globe-, majd Oscar-díjának, erős mezőnnyel támadt Cannes és Berlin, csak Velence maradt kissé az átlag alatt. Ha azt akarjuk megfogalmazni, van-e minta, amelyet 2016 filmes alkotásai követtek, arra jutunk, hogy szinte minden idei jó alkotás kátyúsnak látja a társadalom önmagukat simának kikiáltó betonútjait – legyen szó nemi, faji vagy osztályegyenlőségről, politikai korrektségről, kapit
Cikkünk a művészi értéket igyekszik propagálni, úgyhogy a kommersz nem fért be a kiskapun – ezért maradnak le olyan, egyébként kellemes egyestés kalandok, mint a Zsivány Egyes, a Deadpool és a Rendes fickók. Az olyan jól sikerült celluloidfutamok, mint a brit indie rock-film Sing Street, Winding Refn Neon démonja, a világválságot popkulturális példákkal megmagyarázó A nagy dobás, a Tilda Swinton főszereplésével sikamló Vakító napfényben, vagy a reális időben játszódó Theo és Hugo egy csónakban evez – leszorultak a top tízből. Mások (mint Xaviér Dolan új alkotása, a cannes-i nyertes Ez csak a világvége vagy az Oscar-várományos Holdfény) nem jutottak el ebben az évben a hazai vagy az anyaországi terjesztőkhöz, vagy a nagy nevek ellenére csalódást okoztak (például Almodóvar Julietája).
A kritikus határtalanul szubjektív pupillája így a következő tíz filmet látta a legjobbnak az előző egy évben.
10. Captain Fantastic (rendezte: Matt Ross). Ez az amerikai független komédia olyan, mintha A család kicsi kincsét nyakon öntötték volna két vödör Chomskyval, egy liter Žižekkel és pár deci Marxszal. Egy a társadalomtól való elkülönülést igen komolyan vevő édesapa (Viggo Mortensen) vadonban túlélésre neveli szakajtónyi gyermekét. Ám a családanya elhalálozik és a család elindul, hogy megakadályozza a temetését – végrendelete szerint ugyanis hamvasztani kellene, majd lehúzni egy nyilvános vécében. Egyszerre véresen komolyan veendő kérdések sorozata, kapitalizmus-kritika és kacagtató esetlenkedés.
9. A szobalány (rendezte: Park Chan-wook). Egy koreai falusi leányzó egy dúsgazdag japán úrnőhöz kerül, azzal a titkos tervvel, hogy jó pénz ellenében segít a nő udvarlójának, hogy megszöktesse féltékeny nagybátyjától és hozzájusson a mesés örökséghez. A konvencionálisnál csak kicsit pajzánabb, hallmarkosan fényképezett történelmi melodráma akkor fordul át izgalmas narratív játékba, amikor a történet a film felénél újraindul és kiderül: amit addig főfogásnak hittünk, az beetetésnek szánt haleledel. Park Chan-wook újra Ázsiában rendezett, és nem kétséges, hogy ez a vadászterület való neki – a nem szokványos szexuális viszonyok, a perverz vénemberek, a megcsonkolt kézfejek és a kínzókamraként működő pincék vadonja.
8. Anomalisa (rendezte: Charlie Kaufman és Duke Johnson). „Az Anomalisa remek mélyfúrás a kiégett ember pszichéjében, ami a humort se nélkülözi (csak olyan kaufmanosan mosolyogtat, nagy kacagásra ne számítsunk), és mindenképp az év egy fontos filmjének számít” – írtuk erről a filmről néhány hónappal ezelőtt, és bár nem tartjuk hibátlannak, az Anomalisa, elsősorban alapötletének köszönhetően (a főszereplőn kívül minden stop-motion-figurának ugyanaz a színész kölcsönzi a hangját, ezzel egy egysíkú, unalmas, puszta világot alkotva meg) maradandó filmélmény és erőteljes kritika az egyre globálisabbá növekvő földgolyóval szemben.
7. High-Rise (rendezte: Ben Wheatley). A J. G. Ballard kultikus regényéből készült filmet hosszú ideig nem tudták tető alá hozni – ez az esztétikai anarchia már létezése okán is megérdemli, hogy e listán helyet foglaljon. A fogyasztói társadalom hierarchiáját egy épületbe leképező, eleinte csak szürreális, majd követhetetlenné robbanó történet végén különösen gyomron rúg Margaret Teacher rádióbeszéde a kapitalizmusról. Színészi bónuszképp a magastorony huszonötödik emeletén a középosztálybeli Tom Hiddleston éldegél, míg az épület csúcsán Jeremy Irons a jóisten.
6. Tizenhétnek lenni (rendezte: André Techiné). A 73 éves rendezőt nem véletlenül tartják a francia Bertoluccinak – történetei látszólag fülledt, de egyszerű szobadrámák, a végeredmény mégis túlmutat a puszta viszonyrendszereken, és a társadalom egészéről rajzol térképet. Ez a hegyi miniatűr, amely első ránézésre egy frusztrált orvosgyerek és egy arab srác kék-zöld foltokkal és törött csontokkal tarkított szerelmének története, igazából osztály- és faji különbségekről sző remek tanulmányt. Melegdráma, csöndes szocio-film, tájkép tehénnel.
5. Elle (rendezte: Paul Verhoeven). Ha tudtuk volna, hogy az Elemi ösztön rendezője ilyet tud az amerikai piactól elszakadva, petíciót írtunk volna, hogy száműzzék az USA-ból. Az Elle egy nemi erőszak következményeinek története, amelyben semmi sem úgy viselkedik, ahogy azt a klasszikus áldozatpszichológia diktálná. Egyszerű képein sorra érkeznek a meglepetések. Sokkoló pszichoszexuális kaland, szarkasztikus bosszúdráma, ravasz feminista kiáltvány – mindez az isteni Isabelle Huppert-rel a főszerepben.
4. Spotlight: Egy nyomozás részletei (rendezte: Tom McCarthy). Az Oscar-átadó legjobb film-díjának szerencsés nyertese egy nyomozás története, nem is akármilyen nyomozásé – egy pedofil-botrány felgöngyölítésének igaz sztorija. Nagy ügy, mondhatnánk, pedofil papok, a róluk készült filmekkel Dunát lehet rekeszteni. Az alkotás azonban rém okos módon nem a tettekre koncentrál, hanem a tettek megismétlődését lehetővé tevő rendszerre, amelyben a püspök néma áldást mormog, a bűnösök pedig megússzák egy gyors költözéssel és egy új parókiával. Fontos és katartikus mű, amely nem utolsósorban az igazi hősöknek, a rendszer poklát vagy ötszáz cikkben feltáró újságíróknak is emléket állít.
3. Ave, Caesar (rendezte: Ethan és Joel Coen). „Ahány értelmezési réteget fedezhetünk fel a címben – legalább annyi található e szórakoztató mozilecsó sztorijában is… könnyedén nézhető úgy, mint Hollywood aranykorának szóló hommage vagy technicolor bűnügyi történet, ám úgy is, mint szelíd társadalomkritika” – írtuk még februárban erről a filmről, amely bár nem ér fel a Coen testvérek legnagyobb munkáihoz, mégis egy remekül összerakott szatíra, amelyben George Clooney-t kommunista forgatókönyvírók rabolják el, a készülő filmekről rabbik és püspökök vitáznak, a lasszósztár átigazol a romantikus drámába, Tilda Swintonból pedig kettő is van.
2. Toni Erdmann (rendezte: Maren Ade). Még a műértő szem számára sem túl világos, hogyan lehetséges, hogy valami ennyire vicces legyen, ugyanakkor pedig ennyire szomorú. A lánya kiürült bukaresti menedzservilágában műfoggal és parókában bohóckodó Winfried (álnevén Toni Erdmann) maga az élet két lábon járó értelme: egy vicc, mely éppoly magányos és bánatos, mint amennyire az ordításig abszurd. A Cannes-i Filmfesztivál kritikus-díjának és az Európai Filmdíjak többségének nyertese szívbe szántó gyászmise a kiürült életek felett, amelyen azonban a gyászoló tömeg arra lesz figyelmes, hogy a reverendák alatt senki sem visel alsóneműt.
1. Aljas nyolcas (rendezte: Quentin Tarantino). A popkultúra kihagyhatatlan királyának nyolcadik filmje ugyan a közönségnél nem újította fel a Ponyvaregény vagy a Kill Bill kultuszstátuszát, ez a gyilkossággal, narratív fricskákkal, rasszizmussal és egyre növekvő feszültséggel megterhelt, egyetlen szűk térben játszódó klausztrofób kamarawestern mégiscsak szakmai bravúr az utóbbi húsz év egyik legbefolyásosabb forgatókönyvíró-rendezőjétől. Egy briliáns monológ Samuel L. Jacksontól, egy őrületes visszatérés a kitört fogú, paraszt Jennifer Jason Leigh-től, egy hóvihar, pár titokzatos idegen, egy levél Abraham Lincolntól – az eredmény egy kvázi-Agatha Christie-krimi, amelyben tökéletesen kiszámíthatatlan, ki és mikor fog elhalálozni és pláne, hogy ki mérgezte meg a teát…
alizmusról vagy csak úgy egyáltalán a mindennapokról.
