2024. április 25., csütörtök

Vágni másik ablakot

A könnyebb utat kellene választani. Nem írni.

Igazán választhatnám a könnyebb utat, hogy nem írok Fehér Kálmán haláláról. Az életéről sem írtam. Miért írjak a haláláról?

Ha volna, mint ahogyan nincs becsületkódex, akkor abban bizonyosan benne szerepelne, hogy az irodalomban nem spórolhatóak meg a szavak.

Akinek az életéről nem írtam, annak a haláláról könnyebbség nem írni. De mi közünk lehet egy íróember életéhez? Annyi semmiképpen sem, hogy arról írnunk kellene. Akkor a haláláról miért, mégis?

A szavai miatt, amit ránk hagyott.

Kötetekben, folyóiratokban. Telefonbeszélgetésekben, személyes találkozások alkalmával. A búcsú mégsem személyes, nem a telefonbeszélgetések és nem a találkozások jelentik az alapját. Egyébként ez nehéz is volna. Ha másért nem, hát amiatt, hogy általában nem én hívtam fel Fehér Kálmánt telefonon, hanem ő hívott fel engem. És nem akart velem beszélgetni, hanem közölni akart valamit. Általában azt, hogy mit gondol arról, amit olvasott tőlem. Ez sohasem válhatott volna oda-vissza beszélgetéssé, olyanná, amiben én is elmondom, mit gondolok arról, amit tőle olvastam. Szükségtelen dolgokra nem pazaroljuk egy íróember idejét. És ez szükségtelen lett volna. Mert amit én leírtam, arra azért reflektált, mert találkozott azzal, ami őt foglalkoztatta. Nekem kell, hogy ez elég legyen. Elég is.

Az egész részének lenni nem azt jelenti, hogy az egész része vagyunk. És nem csak azért, mert nincs olyan egész – az irodalomban sem, a vajdasági magyar irodalomban sem –, aminek mindenki a része lehet. Az egész részének lenni azt jelenti, hogy nem adjuk fel önmagunkat. Ez mindenképpen kevesebb annál, amit egy író a pályafutása alatt elképzel. Amit a pályafutása elején elképzel. De annál mindenképpen kevesebb, amit a pályafutása során megélhet és megkaphat. Már amennyiben valóban komolyan veszi azt, hogy az egész része lesz és nem adja fel önmagát.

Kerestem Fehér Kálmán helyét a magyar irodalomban, a vajdasági magyar irodalomban. Amit megleltem, azok a kötetei voltak és utolsó versei. Ott van a helye, a köteteiben. Ennél többet egyetlen íróember sem kaphat, igaz, kevesebbet sem.

Emlékszem, amikor visszaköltözött Csókára, a barátai Újvidéken hiányolták és ezt hangosan ki is mondták. Szerették Fehér Kálmánt újvidéki barátai. Mégsem értették meg, hogy miért költözött haza, vissza, a szülőfalujába. Olyan lehetett, mint egy hátraarc. Olyan lehetett, mintha elfordult volna, kivonult volna, feladott volna valamit.

Fehér Kálmán sohasem adott fel semmit. Ami ilyen formában túlzás. Minden igazság túlzás, legalábbis annak hat. Attól igazság. De ha semmit nem adott fel, akkor mije maradt? Természetesen semmije nem maradt. Csak önmaga.

Aki már nem fiatal, az tudja, hogy a legjobb társaság, a legjobb szórakozás, ha önmagunk megtartjuk. Ennek természetesen kegyetlen előfeltétele, hogy semmi másunk nem marad.

És itt következik be a fordulópont.

Brutális ereje van.

Megmutatkozik, hogy mennyi volt az életmű. Lemérhetővé válnak a szavak, a kötetek. Még mielőtt meghal az íróember. Nem mérhetővé, az csak olyan susi-musi, komolytalan játszadozás, fasza gyerek vagy-féle vállveregetés. Nem erről beszélek. Hanem arról, hogy mérhetővé válnak a szavak. Cselekedetek súlyában, a késői versek erejében. Önismétlés, panaszkodó meg nem értettség vagy műalkotás az, ami születik a fordulópont után, amikor a már nem fiatal íróember önmagára marad. Semmi kényszer. Döntés. Nem kizárulás és nem bezárulás, hanem valami egészen más.

 AJTÓ, ABLAK

Ha a vert falba másik ablakot akarunk vágni, szikrázni fog a fejsze.

Fehér Kálmán mindig a főbejárati ajtókon közlekedett, ezt például nagyon bírtam benne. De mindig volt ablak, amin nézelődött. Ezt ugyanúgy nagyon bírtam benne.

Amikor pedig egy másik ablakot vágott, azt már mérhetetlenül tiszteltem, becsültem és szerettem érte.

A főbejáratnak milyen ajtóin közlekedett Fehér Kálmán?

Három méter magas ajtókon, a legmagasabb ajtókon. Természetesen. Mert sokakkal ellentétben bátor volt, nem csak íróember. A bátrak pedig odaállnak, ahol szükség van rájuk. Oda, ahol a többieknek szükségük van rá. Vállalják a felelősséget. Ahelyett, hogy hősök lennének az egérlyukban, három méter magas ajtókon, széles mellel, emelt fővel, szikáran, keményen, összecsippentett szemmel közlekednek. Főszerkesztő, igazgató, vezérigazgató, főszerkesztő, nyomdaigazgató, nagykövet, a vajdasági dolgozó nép szocialista szövetsége nemzeti bizottságának a titkára volt.

Magas volt, de nem nyegle. Fontosnak tartotta az összjátékot, olyannyira, hogy erről regényt is írt. Mivel magas volt, de nem nyegle, fontosnak tartotta az összjátékot és volt neki bátorsága (így született), megtalálták őt a feladatok. Aki élt diktatúrában és/vagy demokráciában, az pontosan tudja, hogy ezek a feladatok ritkán tesznek hozzá az emberhez. Felzabálni viszont nagyon tudják. A feladatok és azok, akikért az egész hajcihő van – nevezzük kulturális-irodalmi életnek. Nevezzük bátran politikának. Akik ez utóbbit replának érzik, menjenek orvoshoz, mert maguk is kontaminálódtak, érintkeztek, legfeljebb tagadják maguk előtt.

Mindezekért aztán nem árt, ha az embernek akad egy-két barátja. Olyan barátja (is), aki maga is három méter magas ajtókon szokott közlekedni, a főbejáraton. Fehér Kálmánnak voltak ilyen barátai. Mert kegyes a gondviselés, ha mindent el is vesz, de meghagyja az embert önmagát, akkor ad hozzá néhány barátot is.

 KOSÁRLABDA – ÉLET IS, HALÁL IS

Fehér Kálmán kosárlabdás volt. Nem akármilyen, hanem első ligás. A kosárlabdáról annyit még én is tudok, hogy a megelőző védekezés, a betörés, a gyors támadások, a különböző játékos-kapcsolatokra építkező, összjátékot produkáló munka hozza meg a győzelmet. Nem a hárompontos sztárok időnkénti villanásai.

A Forumnál 1970-ben, Sáfrány Imre illusztrációival és fedőlapjával megjelent Fehér Kálmán-regény, az Összjáték viszonylag későn és véletlenül került a kezembe, már egyetemi hallgató koromban. Azonnal a szívembe zártam, pedig nem is tudtam, mit teszek, mire vállalkozom és miért. Amikor azt írom, hogy azonnal, szó szerint értem, a regény kezdetére: ,,Az öreg Gróf mindig váratlanul jelent meg. Egyszer éppen akkor toppant be, amikor Gábor, Kölök, Trubadúr és én, no meg néhány szabadmisés ministráns partizánosdit játszottunk. Trubadúr meg én a partizánok oldalán voltunk, Gábor és Kölök a németeket vezette. A legtöbb ministráns hozzánk, partizánokhoz került, mert többnyire mezítláb voltak, és az ilyeneket Gábor mind kiszuperálta.“

Egy regény, aminek az első bekezdésében minden benne van, amiről senki nem beszél, legfeljebb suttog. Egy regényfelütés, ami ismeri a ministráns kifejezést. Ezek szerint van viszonya a hithez, a valláshoz és ahhoz is, amiben élni kényszerül(ünk). Emellett pedig magától értetődően használta a kiskoma szót. Zamata volt, friss fű illata, portól maszatos arcról a szájba csorgó könny íze: gyerekkorszaga.

Nem értettem, hogyan képes valaki ilyen egyszerűen mesélni. Összefoglalni, szavakba önteni a kétségbeesést, amit a ,,szakmaválasztás“ jelent, jelentett akkoriban (még), harminc évvel ezelőtt. Az emberré válást, a rivalizálás, ugratás helyébe lépő közös élmény megszületését. Hogyan képes valaki ilyen keménységgel és tömörséggel, ugyanakkor játszi könnyedséggel megragadni a világot, amelyből vétettünk, ahonnan jövünk, ahova tartozunk, amiről le kellene mondanunk, ami avítt. De a könyv lapjain egymás után futó mondatok szerint mégsem az. Hanem csakis az egydüli világ, amit ismerhetünk, amiben élni érdemes, ami a miénk. Ellentmondásaival, vágyaival, szikrázó és embertelen igazságaival, a vendégmunkás apák jómódúságával és a kosárlabda-mérkőzés végén kimondott félelmetes valóságával: ,,De így már előre kell gondoskodni egy-két bíró tartósabb barátságáról. Ott, a köztársaságiban ilyen dolgokra is gondolni kell. Szükségünk lehet majd egy-két sípszóra, egy két tévedésre... – Mi volt benne? – kíváncsiskodtak a fiúk. – Élet is, halál is – fordította vidámabbra a szót Kaposi bá’.“

Egy regény 1970-ből a szembesítés és szembesülés fájdalmával, amikor a felelősség és a bűn, a tudás és nemtudás terhe egyként nehezedik a vállra: ,,elhittük, mert te elhitted.“

Gion Nándor: Postarablók (1972) és Domonkos István: Via Italia (1970) című regénye mellett az Összjáték mindenképpen belső kötelező olvasmány.

Az 1984-es második kiadás, ami egységes arculatú sorozatban hozta vissza ezeket a regényeket, fordulópontja volt irodalmunknak. Csak nem biztos, hogy mi is fordultunk. Az irodalmunk azonban előttünk járt.

Fehér Kálmán Összjáték című regénye földhöz ragadt, csodálatos életeink derűs, bölcs és humoros lenyomata. Ebből a regényből látszik, mennyire nem árt, ha egy író okos. Mert akkor az sem baj, ha kosarazik és a főbejáraton megy be a legmagasabb ajtókon.

Ugyanis nem spórolja meg a munkát, tudja, mi a kötelesség, nem hablatyol, hanem verítékig dolgozza magát. Kosarazóként, joghallgatóként, jogászként, lektorként, igazgatóként, főszerkesztőként. Mert ilyennek nevelték Csókán. És hogy mennyire így van, arról Bordás Győző mesélt szívbemarkoló történetet Fehér Kálmán 75. születésnapi köszöntésén Csókán.

NÉZELŐDNI AZ ABLAKON

Fehér Kálmán elsősorban mégis költő volt. Miközben a főbejáratok hatalmas ajtóin közlekedett, mindig talált magának egy ablakot, amin át nézelődött. Ebből születtek a versei. Az ablakmotívum, a kinézés, tükröződés, szembenézés visszatérő kényszere határozta meg költészetét (erről a kényszerről talán legszebben akkor írt, amikor nem magáról vallott, hanem Keszég Károly összegyűjtött írásainak utószavában: ,,Nem a megoldások és a kiállás a legnagyobb eredménye ennek a könyvnek, hanem a dilemmák nyitottsága, és emberarcú gyötrelme.“).

Akvárium (1964) című verseskötete már címében hordozza az üveget, a nézést, a tükröződést. Az akták rendben vannak című verse ,,Nyakunkon a szemünk/Aranyfüzéren/kopog/Morzsolgatjuk két mutatóujjunkkal/Keresztények vagyunk? (...) Nyakunkon a szemünk/Aranyfüzéren/Így sem kap vakrozsdát?“ továbbíródik a Fürjvadászat (1971) című kötetben, tovább víve a ,,szem“ és a ,,tükör“ motívumát, a szembenézés kényszerét kiteljesítve finom, bensőséges, intim hangokkal, ugyanakkor kegyetlen ismétlésekkel, a hovatartozás vad vállalásával és nehéz örökségével. Magyar versek magyarkodás nélkül, hitben edződött és makacs tudásban érlelődött sorok, a Vaktükör fejezet egészében de az Üvegmuzsikus (megint az üveg, a nézés, a látás, a tükröződés, az akváriumbeli kiszolgáltatottság) minden sorában ott van az ablak, amelyen át Fehér Kálmán nézte a létezést.

Nem csoda, hogy alig is tudtak valamit kezdeni vele. Ha egyáltalán. Művészetének értékelése, kánonba emelése/nem emelése, megkésett beemelése (Híd díj: 2010) arra enged következtetni, hogy az egyáltalán volt az erősebb, kevésbé a ha.

De akkor ,,a szinte teljes költői opust felvonultató kötet“ kapta a díjat.

A Szemkút (1999) című kötetét szerettem a legjobban. Elég volt a címe, hogy egy kies évben újra tanuljam a szót: költészet. És különben is: Fehér Kálmán úgy volt költő, hogy bátor volt és felelősségteljes, magas, de nem nyegle, tekintetében a bánat keveredett a göröngyös földdel, amiből vétetett, szakrális bolyongásainak kemény szavai úgy oldódtak fel a szem és a lélek feneketlen kútjában, hogy abba nem csak bele kellett ugrani, de élvezet volt megfulladni benne – mert élni már úgysem lehetett ugyanúgy, mint annak előtte. Kardot nyelt vers Koncz István gyászolása című verse a túlélő, az életben maradt szemérmes bocsánatkérése, az egyik legszebb vers, ami tájainkon született, a legigazabb, mert okos ember írta, okos és bölcs az okosnak és bölcsnek, tudás, érzés, hiány, elnyűtt életek és kilátástalan, véget nem érő vajúdás, ami a szülés pillanatában kezdődik, amikor az ablakon, az anyai ablakon át (Akvárium: ,,születésünkkel is öltünk./Születésünkkel megöltünk Anyánk;“) a világra jövünk, és attól a pillanattól az utolsó pillanatig nincs feloldozás.

Nincs, akinek nincs.

Ki tudja miért? Talán a habitus, a szülők, a nagyszülők, a bánáti föld, a zentai gimnázium, a belgrádi jogi kar, az akarás, az ambíció, a meg nem úszni akarás (ellenkezőleg) kurva kényszere miatt, de megkönnyebbülést nem lel.

Cserébe újra és újra átélheti a költészet megszülésének kötelezően röghöz kötött kilátástalanságát, ami alól nincs feloldozás: ,,És ne vedd zokon/(nem vagyok számodra sem irigylésre méltó(,/ mert látok és hallok és beszélek – / hogy szavakat írok, kardot nyelt szavakat! / Hiszen ez az ellenség – / nem más! Egyensúlyhiány e tájon/ hogy kivérezzen, hogy bevérezzen. / Hogy fájjon, hogy fájjon...“

A Száz panasz (1966), ami alapját, gerincét képezte a Száz panasz és más versek (2010) című kötetnek bonyolult szerkezetével már előrevetítette a Fehér Kálmán-i tekintetet, amivel szétírta a maga mögött hagyott évtizedeket, belső szakralitásában feloldotta és elviselhetővé tette, ugyanakkor szomorú iróniával és vad lángolással karcolta, kísértette önnön korlátait.

VÁGNI MÁSIK ABLAKOT

Kevés embernek van mersze hazamenni. Vissza a falujába. Oldani a magányt, aminek oldhatatlanságát már negyven után kezdi érezni az ember. Mindenki egyedül hal meg, de hogy ne éljen egyedül, ahhoz nem elég, hogy legyenek körülötte.

Ezek a dolgok nem érdekelték Fehér Kálmánt, csak annyira, mint minden embert.

Ami igazán érdekelte, az nem volt más, mint hogy vágjon egy másik ablakot a létezésre. Változtasson a perspektíván.

Így születtek meg a Csókai breviárium versei: „Az ablakom alatt /ki így sétál, ki úgy:/ egyikük lassan, kényelmesen,/ a másik gyorsan, sietve rója / a kijelölt útját, oda-vissza. / Hiába a sietség, hiába / a lassú séta: az első lépéstől / így is, úgy is, a kijelölt marad.“ (Se több, se kevesebb)

Néha csörgött a telefon. Elmondta, amit akart. Nem beszélgettünk, erről szó sem volt. Én sem akartam. Krákogott. Tekintete, amivel vágott egy másik ablakot a létezésre, maga volt az éles, pontos fejsze. Önnön létezése, amibe az ablakot vágta, szikrázott, mint a kemény, vert fal.

Szürke öltönye, ami összetartotta sokszor a fizikai fájdalomtól is szikrázó testét, ezt a kemény, vert falat, az új ablak jelentette halálközeli perspektívát is megjelenítette.

Ezt azért pontosítom: van becsületkódex, csak kevesen írták cikkelyeit. Fehér Kálmán a kevesek egyike volt.