„Több jut egynek, másnak kevesebb
nincs még szabadság éget még a seb”
Heltai Jenő: Szabadság
Az Európa Kollégium kollégistái numinózus színművészeti produkcióval tisztelegtek az ötvenhatos hősök emléke előtt. A színdarab nem pusztán a történések felvillantása. Retrospektíve tekint a múltra, s ezzel kicsit belátást enged abba, mit is jelent ötvenhat hatvan év távlatából.
Az előadás cseppet sem mondható átlagosnak. Szövegkönyvét Patyerek Réka fogalmazta, valamint ő is rendezte a darabot. A színmű formahűen jeleníti meg a pogromok világát, mellyel nem pusztán reprezentál, figyelmeztet is, a szabadság, mint társadalmi kérdés, nem állandó kategória.
A színdarab négy egymással szorosan összefüggő felvonásra épül. A darab kezdetét a szovjet Úton induló nyitja, mely lassú csendes, nehézkes ütemeivel hűn képzi le az ötvenes évek Magyarországának lassan hömpölygő ólmos atmoszféráját. Már a darab elején megtörténik a filozófiai középpont felállítása. A filozófiai középpont ebben az esetben viszonyítási középpont, mely a megértéshorizont artikulációs faktoraként nyer értelmet. A „Mi volt ezerkilencszázötvenhat barátom” kérdésfeltevés nem pusztán retorikai alakzat. A kérdés egy lehetséges válasz megadásának fundamentuma. A visszajáró kérdés – mi volt ezerkilencszázötvenhat – nem pusztán a művi retorika terméke. A mű mint válaszadás, visszatekintés, összegzés értelmeződik, melynek vezérfonalát a kezdeti kérdésfelvetés határozza meg.
További érdekességet képez az első felvonás szlogenáradata, mely ideológiailag túlterheli a szövegrészletet, ám másrészt e kultúrtörténeti felvillantások sorozata – mint a Nagy Imrét a kormányba, Rákosit a Dunába, vagy akár a Vesszen az önkény, éljen a törvény – hűen reprezentálja a korhangulatot.
Már a második felvonás elején kitűnik a tér kettős tagoltsága, mely kezdetben pártfunkcionáriusokra és forradalmárokra majd foglyokra és foglárokra, s végül élőkre és holtakra tagolja a színteret. A halál motívuma már a harmadik felvonástól érzékelhetővé válik.
A fent említett fogoly-foglár viszonylat megjelenésével már a darab kezdetén elindul az ellenségformálás aktusa. Az ellenség pusztán mint „nonfigurális jelenlét” fogalmazódik meg. A darabban konceptualizálódó kommunista hatalom mint totális egység háttérben marad, s pusztán néhány szállal kötődik az eseményekhez. A mű eseményszerkezetét e fentebb felvázolt két pont közti folytonos artikulációs folyamat jellemzi. Tehát érzékelhető, e belső metamorfózis létrehozza a kezdeti stádium mintegy negatívját, amely eloldja magától az ólomsúlyú realitás láncait. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy a forradalmárok tömegének kivégzése happy enddel végződik. A vértanúság mint motívum, vélem, ebben az esetben túlmutat a pusztán politikai mártíriumon, s egy misztikus arcél felvillantásával kiterjeszti az értelmezési lehetőségek skáláját. A szereplők szemeit egy vörös kendővel átkötik a zárómonológjaik után, s statikus (álló, fekvő) helyzetbe állítják. E halált ábrázoló aktus volta cseppet sem irreverzibilis, hiszen miután lekerülnek a kendők, továbbra is folytatódnak a monológok, párbeszédek.
Fontos továbbá a vörös szín alkalmazása, s folytonos kihangsúlyozása, hiszen vörös a szemkendő is és vörös a lepel is, amivel a darab végén letakarják a holtakat. A vörös szín szimbolikájában itt megjelenítheti a vér motívumát, tehát az utolsó felvonás végén a mártíromság szimbolikus megjelenítésével fokozza a darab drámai hatását.
A mű végén, kissé talán ironikusan fogalmazva, a darab rászakad a közönségre. Az egyetlen élve maradt színész-forradalmár szembefordul a nézőtérrel, s hat évtized távlatából felteszi a kissé talán feszélyező, kényelmetlen kérdést, eljött-e az áhított szabadság. Vagy te is csak szolga vagy? Láncszem egy ódon gépezetben, ki hajtja előre szép új századunk monoton ritmusát?
