Mára bebizonyosodott, a zentai Bolyai Tehetséggondozó Gimnázium és Kollégium egyik csúcsintézménye a vajdasági vizuális kultúrának – ennyit bátran kijelenthetünk, még ha óvatosan fogalmazunk is. A természettudományi-matematikai szakhoz mindenképpen felzárkózott a képzőművészeti tagozat is, mely 2008 óta működik. Bizonyítja ezt az ott tanuló diákok tehetsége, fejlődése, szakmai sikere, bizonyítják a kiállítások is – a gyerekeké csakúgy, mint a tanáraiké. Decemberben ez utóbbira került sor a zentai Művelődési Ház kiállítási termében. A tematikus tárlat alapmotívuma ezúttal a vonal volt.
A vonal – mely az Univerzum „reális” alapegysége (a pont mint olyan ugye csupán elméleti), s melyből a kiállító művészek valóban egy teljes Mindenséget alkottak; egymásra hangolódva, harmóniában, együtt rezegve mintegy. Bakos Anita önfeledten rajzolgató kisfiúja, Lázár Tibor természetből „lopott” részletei, Blaskó Árpád furcsa pózokban „szenvedő” figurái, Miroslav Jovančić törzsi életet idéző karakterei… és a többi alkotás is mind mikro-, mind makroszinten szervesen kapcsolódik egymáshoz, és mindegyiküket mintegy óvja a megsemmisüléstől Kókai Eléna szupernóva elé feszített vonalhálója. Ez is azt bizonyítja, hogy igazi műhely ez a gimnázium, melynek diákjai és tanárai alkotják a műhelyt fenntartó és éltető „családot”.
De nem szaporítom tovább a szót, hagyjunk inkább helyet minél több alkotásnak – és nem utolsósorban a kiállítást megnyitó Hugyik Richárd tárlatvezetésének, melyben mindenekelőtt a munkák gondolati mélységére és az értelmezés számtalan lehetőségére hívta fel a figyelmet:
– Barna Kolozsi Valéria Vonal a térben című kompozíciójában a tömör, fekete színű két geometriai alakzat, mint két lófej, ritmikusan követi egymást. A fekete háttér kiemeli a fehér fonalakat. A vonalsor kilép a síkfelület koordináta-rendszeréből, és térbelivé alakítja a síkgeometriát. A mű határvonalat lép át.
Bakos Anita Triptichonján – ha a kép egészét szemléljük – a három kisgyermek egymáshoz viszonyított helyzete egy háromszöget hoz létre. A képnek egyedülálló szakrális, transzcendens kisugárzása van. A gyermeki alkotás öröme sugárzik át a részleteket professzionálisan integráló kompozícióban.
Gubik Korina Triptichonja viszont sajátos metamorfózison ment keresztül. A vízszintes sötét-világos vonalak nyugalmat sugároznak a szemlélőnek, bár a feszültség, az ugrásra kész vadság titokzatosan ott rejtőzködik a háttérben. Majd hirtelen a vízszintes vonalak – Mona hathatós közbenjárásának köszönhetően – felszakadnak a festményen, és a brutalitás szépségének horizontális vonalai roncsolják szét a meditatív nyugalmat.
Kókai Eléna roppant kreatívan, ötletesen nyúl a kiállítás témájához. A vonal szó jelentését számos összefüggésben jeleníti meg. Talán a René Magritte-parafrázist emelném ki: „Ez nem egy VONALzó.” A kép humorosan önmaga médiumjellegére hívja fel a figyelmünket.
Balla Ákos Fehér vonal, Zöld vonal és Alumíniumvonal című képein az erőteljes vonalak széthasítják, ugyanakkor strukturálják is a térkonstrukciókat. A képek színvilága: a kozmikus fekete, a gleccserkék és az infernális vörös mély, szenvedélyes érzelmeket sugároznak. A Vonal ereje pedig a rendszerváltás történelmi folyamatát a határvonal ellentmondásosságában értelmezi.
Lázár Tibor is a határvonalakat feszegeti. Festményein a fényképfigurák mintegy belerobbannak a képek belső terébe. A két médium találkozása robbanóelegyet alkot; a geometrikus formák, síkidomok darabjai a térben kusza, zűrzavaros, kaotikus pályát írnak le, ezáltal figyelmünket az intermediális problémákra irányítva.
Blaskó Árpád tervezőgrafikus munkái Sándor Zoltán J. K. című novelláskötetéhez készültek. A szaggatott vonalak motívumai kapcsolják össze a fényképek alkotta kompozíciókat. A fekete, piros és sárga vonalak számos értelmezésre adnak lehetőséget.
Tanja Plevnik alkotásain szintén az intermedialitás kérdése nyomul előtérbe. A női aktszobrot a vágy vonalai, kötelékei elfedik, megkötik, de ott érezzük a feloldozás esélyét is.
Darko Bukovinski fényképein víztükörben rezgő vonalakat, egy épület belső terében a pad vízszintes és a korlát függőleges, egymást metsző vonalait látjuk. A víztükörben közvetítve látunk egy másik valóságot, amely ugyancsak az intermedialitásra kérdez rá, ezáltal leplezve le a műalkotás konstruált mivoltát.
Miroslav Jovančićnak a kiállításon bemutatott munkáit a hal motívuma köti össze. A nő és a férfi közötti bonyolult, ellentétektől terhelt kapcsolatokat igyekszik őszinte érzékenységgel a maga nyers valóságában kifejezni. Az ülő totem lándzsával átszúrt halat tart a kezében, a második képen a férfi egy halat próbál meg lenyelni, miközben a nő vicsorgó mosollyal figyeli, a harmadik képen pedig a nőt és a férfit egy halakkal teleaggatott horgászzsineg köti össze, miközben a férfi segélykérőn kitekint a nézőre. A halszálka, az éles metszőfogak és a lándzsaszerű tárgyak a vonal jelképes értelmezését adják, és egy sajátos szimbólumrendszer megfejtésére hívják az értelmezőt.
Bencsik Andrea a tézis–antitézis–szintézis viszonyrendszerébe illeszti művészi kompozícióját. A háromszög alakzatban elhelyezett alkotások első festményén – amennyiben a személélő ezt veszi kiindulópontul, habár más perspektíva esetén más értelmezés, újabb narratíva válik olvashatóvá, lehetségessé – a hideg színek, a jégvilág, a tenger, a ködös távlatok a jégkorszak fagyos, lehűtött, meditatív világát idézik fel a szemlélőben. A kép alsó harmadán átúszó vonal harmonikusan tagolja a kompozíciót. A második képen megindul a harc a jég és a tűz világa között. Szinte halljuk, ahogy az ellentétes elemek összecsapásában megreped és felfeslik a vászon, majd megmutatja magát valami mögöttes tartalom. Végül a szintézisben a harc véget ér, a frontvonalak megszilárdulnak. A szilárd domborzati formára emlékeztető kompozíción, mint egy folyó vagy fonal, végigkanyarog a vörös izzás, a rejtettségben megbúvó metafizikai titokra emlékeztetve.
(Az írás Üveggolyó mellékletünkben jelent meg.)
