A szín megkapó a maga puritán egyszerűségében: egy apró medence az óceán, benne pici dobogó a sziget. Rajta egy szék: a nő fekete kosztümben hol feláll, hol leül. A fények sincsenek túlbonyolítva, mégis hatásosak, ahogy a hullámokról visszatükröződnek. Cirka fél órán át tátott szájjal bámulom. Az arcát, ahogy a különböző érzelmek beszédesen végigcikáznak rajta. A csillogó szemét, mozgékony szemöldökét, remegő ajkait. Sokszor a csendjei a legsokatmondóbbak. Amikor még dalolni is elkezd, csendesen, szaggatottan, abba különösen beleborzongok. Belső kamerámmal veszem az egészet – a film most is itt pereg előttem… aztán – számomra! – egyszer csak elül valahol az előadás. Ötpercenként elkezdek a karórámra pislogni. Nem hiszem el! Mi történhetett?
Olyan érzésem van innentől, mintha valaki, baromi izgalmasan ugyan, de csupán elmesélne nekem egy filmet. Közben nekem meg sem szabad mukkannom, mozdulnom is alig. Körbejárnak, immár sokadszor, ugyanazok az érzelmek, ugyanazok a gesztusok, és azt érzem, hogy sok. Lőrinc Tímea mindent elkövet, hogy fenntartsa az érdeklődést, a játéka, ahogyan tőle már megszokhattuk, rendkívül hiteles, technika és átélés egyensúlyban – valami mégis hiányzik. Dramaturgia és rendezés? Oláh Tamással – aki a rendezésért is felelős – közösen írták meg a darabot Lars von Trier mozijából, ahol a női főszereplő kevés szavú. Itt viszont beszélnie kell! Átmesélnie a filmet, hogy a néző értse, mi zajlik itt tulajdonképpen. (Amikor Tímea olykor hirtelen másik szereplő bőrébe bújik egy-egy pillanatra, az szintén rendkívül izgalmas!) De ha csak „mese” van, akkor jobban járunk, ha egy óra helyett úgy negyven percnyire lőtték volna be az előadást, feszesebb lett volna. Ha meg mindenképp egy óra, akkor picit több koreográfiára lenne szükség. Nagy kihívás volt ezt a darabot elkészíteni, és figyelemreméltó színészi teljesítményt is láthattunk – mégis volt hiányérzetem. Szerencsére az utolsó öt perc, a finálé, ismét borzongatóan szép volt, így a hiányérzethez nem társult rossz szájíz a végén.
Azzal is indíthattam volna, hogy sok skandináv rendezővel gyakran „bajom van”: túlságosan egyoldalú a világlátásuk, palettájukon sötét, monokróm színeket kevernek csak ki. Pedig a mélység csakis valamivel szembeállítva lehet igazán megrázó. A Hullámtörés, igaz, derűből indít, ha nem is rózsás derűből. Cseppet együgyű főhőse, Bess, boldog, amikor hozzámegy Janhoz. Ő neki az első, még a csók szintjén is. Ám Jan egy fúrótornyon dolgozik, csak ritkán találkoznak, akkor is csak rövid időre. Bess magányos óráiban – amikből több van, mint elég – gyakran beszélget az istennel (számomra ezek a jelenetek a legmegkapóbbak az előadásban). Egy idő után arra kéri, hozza neki haza Jant, hogy mindig együtt lehessenek. Az isten figyelmezteti, ne legyen önző, férjére máshol is szükség van, de Bess ezúttal megmakacsolja magát. Nem érdekli a máshol, nem érdeklik mások. Rendben: az isten hazahozza a férfit – sérült gerinccel, bénán. És miután túléli a műtétet, Bess továbbra is boldog. Ápolja urát, cseréli az ágytálát, lesi minden kívánságát. Utóbb még arra is hajlandó, hogy más férfiakkal lefeküdjön, mivel Jan erre kéri, és arra is, hogy utána mesélje el: így éljék át közösen, amit testileg már nem képesek egymással átélni. És Bess mindvégig boldog – zokogó, fájdalmas, „skandináv” boldogsággal.
Von Trier istene sokkal közelebb áll az Ószövetség Urához, még inkább valamelyik ófelnémet istenséghez, mint az újszövetség Istenéhez. Úgy teljesíti a végig nem gondolt kívánságot, mint az ördög a népmesében. Csak kérni kell, és megadatik? Boldogok a lelki szegények? Igen, a maguk módján boldogok… Közben a Világgal mi lesz? Ezek felett töprengtem „üresebb perceim” alatt. Isten útjai kifürkészhetetlenek, valóban. …közben „a hullámok megtörtek a parton”.
