2024. március 29., péntek

Veszteség veszteség hátán

Ráfizetéses állami vállalatok a permanens kampány torz tükrében

A legnagyobb szerbiai állami vállalatok vesztesége tavaly 20 milliárd dinárra rúgott, amely összességében mintegy 165 millió eurónyi veszteséget jelent. Az RTB Bor, az Azotara, a nagykikindai Metanol ecetsavkomplexum és a Srbijagas vesztesége elérte az egész évben megvalósított bruttó társadalmi termék 0,5 százalékát, ami arányaiban hatalmasnak tűnik. A Srbijagas kivételével valamennyi nagyvállalat úgynevezett nettó veszteséget termelt, ami hosszú távon fenntarthatatlan, főleg azért, mert amíg nem rendeződik a helyzetük, a tulajdonost, azaz az államot terhelik ezek a veszteségek.

A Nemzetközi Valutaalap képviselőivel folytatott tárgyalások során eddig is folyamatosan szó volt ezeknek a vállalatoknak a további sorsáról. Szakemberek szerint egyébként a Srbijagas kivételével a többi cég esetében a helyzet menthetetlennek látszik, és ez azt jelenti, nincs értelme tovább állami pénzből mesterségesen életben tartani ezeket a nem gazdaságos vállalatokat. Az RTV Bor több, ügyvitelében összefüggő, de jogilag önálló szubjektumból tevődik össze. A csoportosulás teljes vesztesége 2015-ben elérte a tavalyi GDP 0,3 százalékát. A bori rézbánya már hosszabb ideje komoly veszteséget halmoz. A problémás nagy állami vállalatok közül tavaly egyedül a Srbijagas és a Petrohemija tudott gazdaságos ügyvitelt megvalósítani, kumulatív veszteségek azonban esetükben is kimutathatók. Az ilyen nagyvállalatok, melyek több tízezer embert foglakoztatnak, az EU-val megkötött stabilizációs és társulási megállapodás alapján a köztársasági költségvetésből közvetlenül már nem finanszírozhatók. A közvetlen juttatásokat a megállapodás szerint fokozatosan csökkentették, majd megszűntették, de a támogatás mégis folytatódik, mégpedig úgy, hogy az állam vállal garanciát a szóban forgó vállalatok által felvett hitelekért. A Srbijagast és a Petrohemiját egyébként valószínűleg életben lehetne tartani, ügyvitelüket reális gazdasági alapokon nyereségessé lehetne tenni. A Srbijagas helyzete egyébként eleve különleges, mert például gyakran megtörtént a múltban is, hogy más veszteséges állami vállalatok adósságait kellett elnyelnie olyan technikákkal, mint a felhalmozott adósság leírása, garanciák vállalása, vagy éppen a bajban lévő vállalatok részvényeinek vagy tulajdonjogainak felvásárlása. Gyakran olvashatunk olyan véleményeket is, melyekben számadatokkal, matematikai műveletekkel próbálják megmagyarázni, hogy az állami vállalatok által felhalmozott veszteségekből mennyi munkahelyet lehetne teremteni. A matematika többnyire pontos is, ugyanakkor nyilvánvaló, hogy a gyakorlatban kivitelezhetetlen, hogy a könyvelésileg kiszámított veszteséget azon nyomban munkahelyekre váltsuk. A munkahelyek témakörénél maradva egyébként a szóban forgó vállalatokban nem ritka eset, hogy minden második vagy harmadik dolgozó lappangó munkaerő-feleslegnek számít. Mivel azonban több tízezres nagyságrendekről van szó, a szinte permanensnek tekinthető választási kampány körülményei közepette valóban nehéz a legkisebb népszerűségvesztéssel ilyen súlyos döntéseket meghozni. Valószínű ezért van az, hogy sokszor a tényleges megoldás helyett azokat a technikákat próbálják megtalálni, melyek segítéségével a vállalatok sorsának rendezése elodázható.

Azt is el kell azonban ismerni, hogy a veszteséges, nagy állami vállalatok évek óta húzódó agóniája nem oldható meg egyik napról a másikra. A helyzet nagyon összetett, és a tisztán gazdasági logika mentén már régen felszámolásra ítélt vállalatok sorsának rendezéséhez sok minden mellett politikai egyetértésre és elhatározásra is szükség lenne. A legnagyobbakat szokás a sajtóban emlegetni, ezzel pedig akarva akaratlanul azt az illúziót kelthetik, hogy csupán ennek a néhány nagyvállalatnak a sorsa rendezetlen. Pedig összességében sokkal többen vannak, jelenleg a kiemeltek listáján még mindig 17 állami vállalat szerepel, melyek stratégiai fontosságúaknak számítanak, így egyelőre tovább halmozhatják a veszteségeket.