2024. április 25., csütörtök

MagyarZó Pistike messéi

 Amama most se mulasztotta el a nosztalgiázást november 29-én! Akkorákat sóhajtozott, mint a Vucsics szokott, amikor a tanárok fizetésemelést követelnek tőle. De nem adhat a durva valutaalaposok miatt.

– Csak nem azt a komcsi antidemokráciát meg az elvtársak uralmát sírod vissza, Tematild? – csodálkoza atata. – Miért kellene megemlékeznünk egy olyan állam születésnapjáról, amelyben a félig írástudatlan elvtársak basáskodtak, amelyben börtönbe zárták a másként gondolkodókat és amely különben is már régen halott?

– Nem a basáskodó elvtársakat sírom vissza, Tegyula, hanem a féldisznót, amit az ünnep alkalmából osztogatott a szindikát. Tele lett a spájzunk kolbásszal, hurkával, egész télen azt fogyasztottuk. Meg arra is emlékszem, hogy ilyenkor bevásárló turistaútra mentünk Triesztbe vagy Bécsbe. Alig vártuk a novemberi kettős ünnepet, amit mindig megtoldottunk a hétvégével és akkor egyhetes pihenő lett belőle.

– Ha csak a novemberi ünnep hiányzik magának, zomzédasszony, már jövőre meg fogja kapni – veté közbe a Zacsek. – Még nem tudni, hogy egy- vagy kétnapos lesz, de ehhez is hozzá lehet majd csapni a víkendet.

– Miféle ünnepet emleget, Zacsek? – kérdé atata.

– Hát nem hallotta Gyula zomzéd a Tómó elnök bejelentését a múlt heti újvidéki megemlékezésen, amikor arról emlékeztek, hogy 98 évvel ezelőtt, 1918. november 25-én Vajdaság önként csatlakozott a szerb fejedelemséghez? Az elnök szerint ez olyan örömteli esemény volt az itt élők számára, hogy okvetlenül állami ünneppé kell nyilvánítani. Mármint az, hogy teljesült az álmuk: elszakadtak az átkos Osztrák–Magyar Monarchiától, a népek börtönétől és a haladó, demokratikus szerb királysághoz csatlakoztak, ami maga volt a felvilágosult Európa. Úgyhogy most már nem is illik Vajdaságot emlegetni, mert északi tartomány lettünk!

– Haladó vagy nem haladó, börtön vagy nem börtön, de ha ottmaradunk a monarchiában, akkor most a fejünk se fájna – sóhajta amama, aki uopste nem ért az ilyen magasztos nemzeti kérdésekhez. – Mi is úgy élhetnénk, mint a többi boldog uniósok. De hiába, a kisembert úgyse kérdezi senki.

– Ne ábrándozz, Tematild, az idő kerekét nem lehet visszaforgatni – inté őt a bölcs fater. – Mi legfeljebb csak csendben lázadozhatunk amiatt, hogy a Tómóék ilyen egyoldalúan magyarázzák a történelmi eseményeket, igazságosnak állítva be, hogy az akkori lakosság egyharmadát kitevő szerbek képviselői megszavazhatták a csatlakozást, meg se kérdezve a többieket. És még át is keresztelik a szülőföldünket!

– Most már mindegy, Gyula zomzéd, örüljünk, hogy megint lesz novemberi ünneplés, de nem 29-én, hanem 25-én. Csak most féldisznó nélkül, mert arra már nincs pénzük a Tómóéknak.

– Hát igen – bólogata atata. – Nem lehet minden, nemzeti dicsőség is, meg hurka-kolbász is.

Jaés atatának rögtön eszébe jutott egy régi történelmi vicc, de semmi köze Vajdasághoz!

Józsi bácsi az ötvenes évek elején felutazik Budapestre, és mivel legutóbb csak a háború előtt járt ott, nehezen tud eligazodni az új utcanevekkel. Meg is kérdez egy járókelőt:

– Tessék mondani, merre van a Horthy Miklós utca?

– Hű, bácsikám, ne mondjon ilyet, mert ha meghallják, rögtön elviszik! Már nincs Horthy utca, Lenin utca van helyette.

Az öreg tovább mászkál, de csak nem tud eligazodni. Ismét megkérdez egy járókelőt:

– Tessék mondani, merre van a Mussolini tér?

– Megbolondult maga, bátyám! Ilyet ki ne mondjon máskor, mert megütheti a bokáját! Nincs már Mussolini tér, csak Moszkva tér.

Az öreg nagyon elkeseredik, bánatában leül a Duna-parti lépcsőre. Ahogy ott búslakodik, arra megy egy rendőr és megkérdezni:

– Mit csinál itt, bácsikám?

– Semmit, semmit, csak nézem a Volgát!

Atatáék Fidel Castro távozását is megdumcsizták. A Zacsek már előre sajnálja szegény kubaikat.

– Nem értem magát, Zacsek. Miért kell őket sajnálni, amikor évtizedeken át keserűen megszenvedték az ő diktatúráját és a szegénységet? Most mégiscsak fellélegezhetnek. Valószínűleg ott is megkezdődik a demokratizálódás.

– Azért sajnálom őket, mert ahogy elnézem az ottani össznemzeti gyászt, a zokogó tömeget, a fogadkozást, hogy követni fogják az általa kijelölt utat, rögtön eszembe jut az itteni örökös elnök búcsúztatása. Szakasztott olyan jelenetek, mint amikor nálunk siratták a kumrovecit. Az elvtársak úgy le voltak törve, mintha tulajdon apukájukat vesztették volna el. Aztán alig múlott el néhány év, és úgy egymásnak ugrottak, mintha sohase esküdöztek volna a testvériség-egységre. Félek, hogy a kubaiakra is ez vár.

– Ne legyen ennyire pesszimista, Zacsek. Hátha nekik több eszük lesz, és levonják a tanulságot az elrettentő jugó példából.

– A Dacsics Ivica is biztosan azért utazott a temetésre, hogy elmesélje nekik, hogy mire vigyázzanak – okoskoda amama. – Hogy nem szabad sértegetni a szomszédokat meg a kisebbséget. Mert visszaüthetnek.

– Hát nem éppen ő lenne a legjobb tanácsadó – bólogata atata. – Én még emlékszem, amikor a Zlóbó szóvivőjeként hogy gyalázta a szomszédokat.

Jaés Havannában összeül a vezetőség, arról tárgyalnak, hol kellene eltemetni a nemzet atyját.

– Temessük el Moszkvában a Vörös téren, Lenin mauzóleumába! – jön az egyik javaslat.

– Az nem elég, Fidel univerzálisabb személyiség volt, temessük el Szent Ilona szigetén, Napoleon mellé! – jön a másik javaslat.

– Fidel sokkal több volt, mint Napóleon, szerintem temessük el Jeruzsálemben, Jézus keresztje helyén! – jön egy újabb javaslat.

Egy hang hátulról: – Oda azért mégse, ott egyszer már feltámadt valaki.