2024. március 29., péntek

Antivegán

(Az omnivorák bocsánatos „bűne”)

...az első „illat”, ami bevillan gyermekkorom disznóöléseiről, az a pörkölődő szőr enyhén csípős szaga. Akkoriban, a 70-es évek végén már gázzal perzseltek, a szalmaláng a múlté volt véglegesen(?). Különösebben nem kedvelem ezt a szagot, de amikor a nyári konyhánkban a régi tűzhely gázrózsájának belobbantásával szerencsétlenkedek, és lepörkölöm az ujjamról a szőrt, mindig felelevenednek a régi emlékek a padéi nagyszüleimnél lezajlott disznótorokról – bánáti Madeleine sütemény, haha, hozzá a házi szilvapárlat a hárstea –; pedig a „böllérek kedvencét”, a frissen pörkölt nyers sertésbőrt soha nem volt gusztusom megkóstolni.

...a második illat viszont, ami szintén gyakran felidéződik, a hagymán piruló véré, már sokkal vonzóbb számomra. Imádom! Persze az ízét még inkább. Nálunk kétféleképpen készítették. A szenttamási születésű édesapám a kenyérmorzsára eresztett friss vérre esküdött, amit aztán bő zsírban hirtelen kisütöttek. Az íze ennek is remek, viszont „cseppet” zsíros és nehéz, akármilyen hirtelen sütöd… A padéi nagyanyám, ottani szokás szerint, az előre megabált vért felkockázva dobta rá a lepirított vöröshagymára, sózta, borsozta, és már tálalható is volt a mennyei „előreggeli” még jó hajnalban (a frissensültek, hús és máj, majd csak egy-két órával később kerültek az asztalra), amit általában csak úgy állva bekaptunk két művelet között. Nagyon-nagyon szerettem – akárcsak a kakaspörköltbe belefőzött kakasvért! Ma is imádnám őket – ha olykor szerepelnének nálunk a menüben… Hiányoznak ezek az ízek.

(Fotó: Gergely József)

(Fotó: Gergely József)

…hová tűntek? Valamikor a 90-es évek legelején öltünk utoljára disznót – és a tyúkok, kecskék tenyésztése sem tartott sokkal tovább a családunkban. (Ahogy látom, más családokban sem…) Nagyjából addig, amíg a nagyszülők győzték. Rohanó világ, elkényelmesedett és/vagy munkamániás generációk feltűnése a színen etceterrá: nem ölünk már otthon állatot. Elsősorban azt fel is kéne ugye nevelni… Mert az az igazi. Száz százalékig megbízhatóan egészséges húst már nem tudsz tenni az asztalodra, még akkor sem, ha a takarmányt is magad termeszted a jószág számára – „mérgezett a Föld” (Auróra) –, de azért nyilván akkor is ezerszer megbízhatóbb lenne annál, amit a boltban vásárolhatsz. (És persze azért is jó lenne magunknak felnevelni a vágóállatot, hogy ne olyan körülmények között tenyésszék a multik, ahogyan az napjainkban zajlik. De talán a legtisztességesebb lenne visszatérni a vadászathoz… Tudom, őskori vagyok.) Az árakról már vitatkozhatnánk: mennyi idő és energia megtermelni a takarmányt, felnevelni a jószágot, mennyi anyagi kiadással is jár mindez – aztán ha nem értesz hozzá igazán, pisloghatsz a végeredmény láttán… Marad hát a hentes. Ha közeli ismerős, az még jobb: kedvezőbb áron jutsz a húshoz, aztán még olyan csemegék is szóba jöhetnek az étlapodon, mint a velő, a nyelv, a belsőségek… az igazán finom kolbász és hurka, ah!... (ha a sertésnél maradunk). Azt mondod, a varázsa elveszett így az egésznek? Az „alkímiája”? El, bizony, azt mondom én is. Az eltűnt idő nyomában.

…a markunkból kicsorgó idő, a hozzá nem értés, a „nem piszkolom be vele a kezemet” pedig csak az érem egyik oldala annak tekintetében, hogy nem ölünk már sertést otthon. A másik, hogy a lelkünket se szeretnénk vele „bepiszkolni”. Megveszem a boltban, lehetőleg félkész állapotban, például elősütve, panírozva, ne adj’ isten!, konzerv formájában az ilyen-olyan húst, aztán nyugodt a lelkiismeretem – ez csak protein; szükségem van rá, hogy működjön a „motor”. Aki így tesz, természetesen hipokrita. Még álszentebb, aki – hangsúlyozom – hasonló megfontolásból lesz vegetáriánussá – sőt, urambocsá!, vegánná. Sokukkal vitatkoztam már. Azért eszel csak növényt, mert az nem sír, amikor a kést belebököd?… (Hajh, volt nekem is egy-két „gyenge” évem, 8–10 éves korom körül, amikor a leghátsó szobába húzódtam a fülemet befogva, amíg visított az a szegény süldő – aztán persze a sült vér illatára máris újra előbukkantam… Előtte vagány kissrácként, később meg bölcs belátásból – és egy-két kupica szíverősítő támogatásával – sosem tettem ilyet. „Asszonyszívem” két évet élt, haha.)

…a növényi lét is éppen úgy élet, mint az összes többi létforma: tisztelni kell. Itt, ebben az anyagba süllyedt dimenzióban, ebben a pillanatban ez van: a teremtésért pedig nem én vagyok a felelős. Más kérdés, hogy tudok-e tenni valamit ennek megváltoztatásáért, felemeléséért mintegy. Mert tudok. Meg is teszem, ami tőlem telik. Én például költőként igyekszem. Hát te? Vegán életmódot folytatva?… Tisztelem a Hagyományt, és tisztelem a vallásoknak azt a – mára kicsiny – részét is, amely ebben gyökerezik. A dzsaina követőinek azt az igyekezetét viszont például, hogy söprik maguk előtt az utat, nehogy egyetlen pici bolha is elpusztuljon a talpuk alatt – bár minden elismerésem az igyekezetükért –, már szintén cseppet képmutatónak tartom. Persze, amikor ez a szokás kialakult, nem tudtak még az egysejtűekről – amiket tán éppen a seprűikkel ölnek meg. Vagy akár belélegezve. Ám rendben; a lényeg, hogy ne pusztítsunk el semmilyen életet feleslegesen, oktalanul. Se állatot, se növényt.

…tisztelnünk kellene az állatot is, amit elfogyasztunk. És nem azáltal, hogy lehunyt szemmel faljuk két marokra a boltban vásárolt, előpanírozott Cordon bleu-t. Hanem hogy becsületesen a szemébe nézünk, amikor leöljük – bocsánatot kérve a lelkétől, és hálát adva a Mindenhatónak a napi betevőért.