2024. április 25., csütörtök

Múlóban a Kánaán

Negyed századdal ezelőtt mindenki irigyelte azokat a pályakezdőket, akiknek bármi módon sikerült valamelyik bankban elhelyezkedniük. Nem számított, hogy a pénzintézmény egyik hátsó irodájában könyvelőként körmölnek naphosszat vagy ügyfélszolgálatosként a betétesekkel bajlódnak. Mindenki tudta, hogy ezért a munkáért 1-jén (vagy 10-én) másokhoz képest igen szép összegű fizetést írathatnak a betétkönyvükbe. S ez a kedvezmény, az átlagosnál nagyobb nyugdíj formájában, életük végéig elkísérte.

Nem kétséges, akkoriban az egész Jugoszláviában csak kisszámú bank működött, igen jól, és ennek megfelelő volt az ott dolgozók bérezése is.

A politikai félfordulat és a kapitalizmus felé indulást követő években lassan Szerbiába is beszivárogtak a külföldi bankok. Egy részük a magánosítási folyamatban a régi bankokat vásárolta fel, mások pedig a határokon túl már jól működő tevékenységüket bővítették nálunk.

Tizenkét évvel ezelőtt negyven bank között választhattunk, ha folyószámlát szándékoztunk nyitni, de kilenc év alatt a számuk huszonkilencre apadt. A gazdaság mélyrepülésének következtében a vártnál sokkal kisebb pénzkihelyezési lehetőség akadt, s a polgárok is, főleg az utóbbi két évben, erősen megfontolták, hogy egyáltalán merjenek-e hitelt felvenni. A munkaviszonyban levők és a nyugdíjasok pedig egyik bankkal sem „esküdtek meg”, s ha bármi kifogásuk volt a régivel szemben, egyszerűen átvándoroltak másik pénzintézménybe. És azok a bankok, amelyeknek a dolgozói nem voltak eléggé talpraesettek, vagy agilisak a különféle, a cégük számára kamatot hozó ügyletek megkötésében, elveszítették ügyfeleiket, s ez maga után vonta a létszámcsökkenést is. Ez különösen 2010 és 2013 között volt jellemző, amikor 4800 ember vesztette el a munkahelyét.

Mint általában lenni szokott, bizonyos ellentmondások is felmerülnek. Az idén az első hat hónapban több mint 20 milliárd dinárra rúgott a bankok profitja, s ezt 23 bank valósította meg. Ezzel szemben négy pénzintézmény 4 milliárd dinár veszteséget jegyzett, amelynek kétharmada egyetlen banknál jelentkezett. Az említett összegű haszon növelése érdekében a bankok igyekeznek rávenni az ügyfeleiket az elektronikus pénzforgalom használására, mert ezzel csökkenthetik a betétesek számát az ügyfélszolgálatuknál, tehát nem kényszerülnek arra, hogy újabb munkaerőt alkalmazzanak. Természetesen ennek is a költségek csökkentését kellene szolgálnia. A nagy leépítéseknek azonban elsősorban a polgárok látják a kárát. Például az egyik zentai bankban nem ritka az egy–másfél órás várakozás. Az ilyen tolongás csökkentése, esetleg megszüntetése céljából egyes bankok radikális megoldáshoz folyamodtak. Mivel semmilyen törvény sem rendezi a kezelési költség nagyságát, azzal igyekeznek valósággal elriasztani maguktól az ügyfélszolgálatot igénybe vevő feleket, hogy a közműszámlák náluk történő befizetésére igen magas kezelési költséget számolnak fel. Tudunk olyan pénzintézményről, amelyik egy közönséges, például 1000 dináros összeg befizetésekor akár kétszáz dinárt is elkér.

Az átlagos halandó számára az ilyen magatartás aligha érthető, hiszen ők belőlünk, polgárokból élnek, s ha valakinek nem tetszik az efféle magatartás, elmegy a postára, ahol ugyanannak a pénzügyi tranzakciónak mindössze 45 dinár a díja.

Egyébként az is jellemző, hogy a bankok magánosítása óta nemcsak az alkalmazottak korábbi létszámát csökkentették igen drasztikusan, de a fizetések sem a régiek. Ezzel szemben a felsőbb vezetés részéről egyre nagyobb a beosztottakra irányuló nyomás, s akik ezt nem képesek huzamosabb ideig elviselni, kénytelenek felmondani.

Bármelyik oldaláról szemléljük az utóbbi két évtizedben előállt helyzetet, ma már nem leányálom bankban dolgozni. Akár azt is mondhatjuk, hogy múlófélben van az egykori Kánaán.