A harmadik ikszen túl egyre gyakrabban megesik az emberrel, hogy haveri körben, kellemes poharazgatás mellett, olyképpen elnosztalgiázgat, ahogy a szüleitől, nagyszüleitől látta évekkel korábban, amikor még elhúzta a száját a hajdani történetek hallatán, és vigyorgott az „ősök” szentimentális múltidézgetésén. Nehéz eldönteni, hogy az életkor hozza-e magával az igényt arra, hogy újra és újra rekonstruáljuk a hátrahagyott éveket, a kellemesnek tűnő emlékeket, megidézzünk régi arcokat; vagy a környezetünkben tapasztalható, egyre kifejezettebb perspektívavesztés eredményezi ezt, meghatározva közérzetünket, gondolkodásmódunkat, eladdig, hogy a tervek kovácsolása, a jövőhöz való bizakodó hozzáállás helyett a múltba, a hátrahagyott felé való tekintés nyújt inkább megnyugvást számunkra, még akkor is, ha az a múlt nem is volt annyira fényes és örömteli, de benne rejlett a remény, a változás lehetősége, a fiatalkori ambíció bizsergő lüktetése, ennélfogva az emlékeink egyre szebbnek tűnnek, a világ néhány évtizeddel korábbi állapota pedig mindinkább paradicsominak. Ez az ellentétes időutazás, vagy ha úgy tetszik: időbeli visszaút ahhoz hasonlatos, mint amikor hihetetlen horgászkalandot mesél az ember: minden felidézéssel módosul, színesedik, és egy ponton túl már maga a mesélő sem biztos benne, hol ér véget a valóság, és hol kezdődik a fikció. Hiszen a kitaláció legalapvetőbb jellemzője, hogy hihető és logikus, ráadásul az elképzeléseinkhez igazodik, átszövi az emlékeket, szimbiózisba kerül velük, majd magába építi őket, vagy a helyükbe lép.
Ha a régmúlt leginkább idealizált állapotát, a gyerekkorunkat szeretnénk meghatározni, hogyan kezdenénk hozzá? Nyilván felidéznénk a számunkra kedves embereket, a számunkra fontos, vicces, megrázó, tanulságos történeteket, és megkonstruálnánk a világot is, az idő és tér abbeli állapotát, ahol a régi önmagunk járt-kelt, amelyben igyekezett kiismerni a környezetét, és amelyben, utólag legalábbis úgy érezzük, hajdani önmagunk gondtalanul élvezte az életet. Hogyan is festett az a világ? Miféle esztétikai értékek voltak benne a meghatározóak? Mit tartottunk szépnek, praktikusnak? Hogyan nézett ki az otthonunk, a város, milyen ruhát, milyen frizurát viseltünk, miféle használati tárgyaink voltak, hasonlítottak-e azok a mai tárgyainkra, milyen játékszerekkel játszottunk, mit ettünk, melyek voltak a kedvenc édességeink, ételeink, élelmiszer-ipari termékeink, melyek voltak a legismertebb brandek, márkanevek? És sorjázhatnának végtelenségig a kérdések, amelyekre, vélhetőleg, a hasonló korosztály tagjai nagyjából hasonló válaszokat adnának, de ha pontos leírásra kérnénk őket, már nem biztos, hogy ezt minden kérdezett meg tudná válaszolni, azon egyszerű oknál fogva, hogy az emlékeink az érzelmeinkhez kötődnek, s az érzelmi töltet sokszor hangsúlyosabb marad, mint a valós kép vagy szituáció, amelyhez rendelődött. Lehet, hogy rémlik, milyen íze volt az apa kabátzsebéből kilopkodott Bazooka rágóguminak, amelynek csomagolása mini képregényt rejtett, és hőse, Bazooka Joe, Donald kacsa és Miki egér méltó ellenfele volt, mint rágóba csomagolt képregényhős, de hogy hogyan is nézett ki ez a termék pontosan, nehéz felidézni, ahogy a füles pohárban árusított Eurocrem, a tasakos Fla-Vor-Aid üdítőitalpor, a magyar Lemezárugyári Holdrakéta, a Disney-figurákkal díszített karórák, poharak, övek, hajgumik, tolltartók és ezerféle más holmi kinézete is emlékeink homályába vész. Hacsak nem keresünk rájuk az internet mindentudó adattárában, vagy nem látogatunk el például egy bolhapiacra, netán egy olyan tárlatra, ahol az eredeti, több évtizedes tárgyak kerülnek kiállításra.
Eme utóbbi változathoz kínál jó lehetőséget a szabadkai Kortárs Galéria e havi tárlata. A Vladimir Perić és Milica Stojanov által összegyűjtött és kiállított kollekció A gyermekkor múzeuma nevet viseli. Olyan retrospektív tárlat ez, amely zömében Ex-Yu-s területen ismert márkanevek, édességek, gyerekjátékok, ruhanemű, fotók, képek, gyermekeknek szánt használati tárgyak gyűjteménye. A bejáratnál ötkilós lekvárosvödrökből készített torony fogad, a falakon gyermekgobelinek, műanyag- és gumijátékok, (természetesen Disney), a szekrényekben szőrehulló mackók, plüssök, fagyipálcikák, körbe futó villanyvonat, aztán fotóstúdióban készített, beállított gyerekportrék műanyag tortával vagy óriáslabdával, sajátos esztétikájú tanszerek, pionírfelszerelés, a 69-es holdra szállást követő eufória során született űrtematikájú gyerekjátékok… és még seregnyi, seregnyi minden. Az odalátogató pedig csak hümmög, mosolyog, a fejéhez kap, sőt álmélkodik is, hogy jé, tényleg, hát ez is volt, az meg így nézett ki, atyám, jesszusom!
Aki kicsit nosztalgiázni szeretne, annak azért, aki felidézni szeretne, annak azért, aki megismerni szeretne, annak meg azért ajánlom a tárlatot. A felnőttek a kiállítótermekben barangolva visszaváltozhatnak gyerekké, a gyerekek pedig képet kaphatnak arról, hogyan is festett mindaz, amiről az „ősök” nosztalgiázni szoktak.
