Vasárnap a zentai Művelődési Házban igazi csemegében lehetett része mindazoknak, akik rászánták a megszentelt nap estéjét, hogy megtekintsék a kishegyesi Rizgetős táncegyüttes és a Fokos zenekar közös produkciójában a Megbibirtyölöm, avagy űjjé babám a hasamra című táncszínházi előadást, mely Burány Béla munkássága előtt tiszteleg, és az ő „pajkos” népmesegyűjtését használja fel kerettörténetül. Az előadást Molnár Róbert rendezte, a társrendező és koreográfus Patyerek Csaba volt.
A darab az autentikus folklór és a színház elemeit ötvözi, káprázatosan eklektikus, ugyanakkor a „mozaik” totálisan összeáll szerves egésszé. Elsőnek ott van a Fokos zenekar lendületes magyar népzenéje, élő egyenesben, melyhez pazar néptánc társul. Nagy csapat folyton mosolygó, gyönyörű fiatal: a cikk szerzője nem tudta eldönteni, a menyecskék csábos csípőmozgásában gyönyörködjön-e legelébb, vagy attól tolja vissza az állát a helyére mihamarabb, amikor a legények úgy csapják oda a talpukat, hogy attól ne csak egy sor pokolbéli ördög hulljon el iziben – ahogyan az ténylegesen megtörtént a mese folyamán –, de még a színpad aljánál is kidőljön egy segédfal… (A sajtós kolléganővel elkaptuk, tragédia nem történt – a leesett állkapocscsonttól eltekintve.) Pedig nem is csizmában voltak, megfigyeltem, hanem csak félcipőben. Így kell ezt, kérem tisztelettel! Az energiadús muzsikához és tánchoz természetesen ének is csatlakozik: az autentikus népdalok mellett még táltosénekekkel is megleptek bennünket.
Kiegészítő elemként volt még – szintén nagyon látványos – árnyékjáték is, aztán füstgép, tarka, ötletes jelmezek, remek fények, mindez öröm a szemnek; viszont a narrátori szöveg mellett akkor is a táncé volt a főszerep: és az est folyamán több ízben is eltöprengtem: létezik-e széles e világon bármi, amit ne lehetne elmesélni a tánc nyelvén? Fiataljainknak mindenesetre tökéletesen sikerült: vannak részek, ahol szól a szöveg, és ezt játsszák el, „támasztják alá” a szereplők ugyanabban az időben, ám sok helyütt a tánc magában „mesél” – és akkor sem értenéd jobban, mi történik, ha a füledbe suttogná egy mesetündér…
A narrátor szép, tiszta, ízes magyarsággal adja elő a helyenként pajzán mesét, mely tulajdonképpen a Hagyomány egyik alaptörténete némi „sikamlós” felhanggal – viszont úgy válogatták ki a részeket, hogy erre az előadásra nyugodt lélekkel elvihetünk kisgyerekeket is: a Burány-gyűjtésben jócskán akadnak sokkal szókimondóbb szövegek is, itt viszont vicces kifejezések – lásd a például a címben – hangzanak el a „konkrétumok” helyett; ahol meg a „legkonkrétabb aktus” zajlik, azt leginkább árnyjáték formájában élvezhetjük.
Összességében egy gyönyörűen megkoreografált, humorban gazdag, lenyűgöző mesejátékkal ajándékoztak meg bennünket az előadás művészei, melynek megtekintése után azonnal felébredt bennem a remény, hogy ennek folytatása is lesz – hiszen gazdag a mi folklórunk, kreatív energiákban pedig szemmel láthatóan nincs itt hiány.
