Lassan eltelik az első szabadvízi halászat nélküli év, mely során a halászok átadták a természetes vizeket a horgászegyesületeknek és az egyesületek szövetségeinek. A szövetségek nagy erőt, több százezer horgászt képviselnek, és egységes fellépéssel, szakmailag megalapozott programokat indítottak, melyek összhangban állnak az uniós irányelvekkel.
Az Európai Unió ugyanis szabályozza a tengeri halászatot, de a belvízi halászatot egyes tagországok belügyének tekinti. A híresztelésekkel ellentétben nincs az Unió részéről kerékkötés, vagy visszarendezési szándék. Sőt… Csak a MOHOSZ tud olyan szakembergárdát felvonultatni, melyek milliárdos nagyságrendű pályázati EU-pénzt képes lehívni, és az általuk, a hazai horgászturizmus fejlesztésére kidolgozott programokra fordítani.
Tény, hogy a halgazdálkodás átrendeződésének vannak vesztesei, akik a szabadvízi halászat újraindításáért lobbiznak. Ilyenek a halászcsárdák, melyek a Balaton mellett nem tudnak balatoni halat felszolgálni, „pedig ez milyen jó lenne”. Megjegyzendő: eddig alig volt a részükről halvásárlás lepapírozva… Vagy a munka nélkül maradt őstermelő halászok, akiknek nem sikerült a horgászszövetségeknél megnövekedett létszámú halőri munkahelyre szakmát módosítaniuk.
A horgászati területek ugrásszerű növekedésével nőttek az egyesületi bevételek is, melynek felét halasításra kötelező visszaforgatni. Ezeknek a telepítéseknek a halmennyisége esetenként többszöröse a korábbi években megszokottnak. Az ugrásszerűen megnövekedett haligényre a piac, természetesen, a hal árának emelkedésével reagált. Így lett a süllő piaci ára akár 10–13 euró. Árfelhajtó szerepe lehet még, hogy az egész élőhalpiac az átlátható, a számlás mederbe terelődött.
A természetes vizekbe soha még ennyi élőhal nem került telepítésre, mint az idén. Véleményem szerint ezzel magyarázható, hogy Magyarkanizsától Elemérig tömegesen jelentkezik a méret alatti harcsa a Tiszában, amely a magyar telepítésekből vándorolt a határon túlra.
Vigyázzatok rájuk, mint a saját halatokra.
