Dukić Zoran, Balogh Virág László, Verebes Ernő, Miroslav Jovančić, Szerda László
Az idei zEtna Irodalmi Fesztiválon fellépett Balogh Virág László is, barátainak csak Mózes, saját dalaival, melyeknek lírai, gyakran versértékű szövegeit is ő maga írta. Olyan kiváló zenészek társaságában adta elő megzenésített verseit, mint Dukić Zoran, Miroslav Jovančić, Szerda László és Verebes Ernő.
Elgépiesedő társadalmunkban van-e még igény a lírára, a szépségre, a költészet és a zene találkozására, van-e a műfajnak közönsége? Mekkora ennek a jelentősége? Költészetként értékelhetőek-e a dalok? Mi ad erőt a kitartáshoz ezen a pályán? Ezekre a kérdésekre kerestük a választ, amikor megszólaltattuk zenészeinket.
Balogh Virág László régóta jelen van ezen a színtéren, több zenekarban is muzsikált. Mára különböző elfoglaltságok miatt ezek már nem aktívak, és ő sem lép fel rendszeresen, de otthon azért serényen műveli ezt a műfajt (ahányszor meglátogatom, szobájában a gitárok mindig elöl vannak). Rendszeresen gyakorol, és időről időre új dalokat is ír. Úgy érzi, van igény erre a zenére, Zentán mindenképpen. És szükség is van rá, ezekben a válságos időkben különösen, a lelki fellendülésre, a spiritualitásra. A mostani fellépés ötlete még a nyáron vetődött fel, amikor a Dukić–Jovančić duó fellépett egy tárlatmegnyitón a zentai múzeumban, és ez utána örömzenélésbe torkollott még néhány barát – köztük Mózes – részvételével. Kitalálták, hogy jó lenne feleleveníteni Mózes régi Zyntharew-dalait, amelyeket még a 80-as évek végén vettek fel Szabadkán. Nyár végére terveztek is egy koncertet a parkban, ami nem jött össze, ám aztán Beszédes Istvánnak támadt az a remek ötlete, hogy a zEtna fesztiválján fellépjenek. A régiek mellett egy új dal is szerepelt a repertoáron, a címe Lehet-e valami más. Változó időket élünk, bizonyos dolgokat fel kell adni, másokat elfogadni; szerelemről, életről, kételyekről, bánatról és örömről szól a nóta.
Dukić Zoran több síkon is folytatja zenei tevékenységét, az Ethnokor a fő zenekara, de több más formációban is zenél, elsősorban gitáron, de igény szerint más hangszereken is. Énekelt versekkel akkor foglalkozott, amikor még a Zyntharewben muzsikált, legutóbb ’93-ban, igaz, a kArc-esteken ma is közreműködik, ahol kortárs és néhai magyar szerzők – költők és prózaírók – műveit mutatják be megzenésítve, szavalva, felolvasva, kisfilmekkel, képzőművészeti alkotásokkal kiegészítve. A programsorozat nagy közönségsikernek is örvend. Nagyszerű élmények kötik ezekhez a fellépésekhez, közel állnak a lelkéhez. Kiemeli az igényes szövegek jelenlétét a produkciókban, melyekhez természetesen minőségi zene társul. Leglényegesebbnek azt tartja a pályáján, hogy legyen egyfajta kontinuitás a zenei élményben és az abból fakadó örömben.
Miroslav Jovančić emlékeztet, hogy valaha a költők énekelve adták elő verseiket, és ami most zajlik, például az Énekelt Versek Zentai Fesztiválján vagy a Mózeséhez hasonló költői szövegek előadásakor, az ezzel rokonítható. Viszont amikor a zenész más szövegét dolgozza fel, akkor ösztönösen kell ráéreznie, amiről a költő beszél, és így tud „rákapcsolódni” a versre, így válhat hitelessé a végeredmény. Miroslavot ehhez a műfajhoz ambivalens érzések kapcsolják: nem szeretné elrontani a verset, de ugyanúgy rosszul muzsikálni sem akar. Szimbiózis létrehozására van szükség a szöveg és a zene között, hogy mindkettőt még magasabb szintre emelje – és a zenészt is, amikor játszik. Méz legyen, vagy méreg – mondja –, mindkettő remek. A kArc-estekkel kapcsolatban – ahol maga is szerepel – elmondja, ott mindig telt ház van, a rendezvény törzsközönsége hónapról hónapra izgatottan várja az újabb produkciót. Legfontosabbnak azt tartja, hogy az ott szerepeltetett szerzők (újra) megjelennek a köztudatban, maga pedig nagyon élvezi ott is a zenélést; ahogy általában mindenütt – a muzsika okozta egyidejű bánat és öröm tartja életben, vallja.
Szerda László úgy véli, a műfajnak mára nagy hagyománya van – itt, a Vajdaságban is immár –, akik pedig művelik, a szívügyüknek tekintik. Akik jól csinálják, a szövegeket próbálják kiemelni. Az Énekelt Versek Zentai Fesztiválja lehetőséget ad a műfaj előadóinak, hogy rendszeresen meg tudjanak mutatkozni, másokat meghallgatni, a zsűri véleményezéséből okulni, egymással eszmecserét folytatni, barátkozni. Mindig is volt kisebb-nagyobb számú közönsége a könnyűzenén belül ennek a vonalnak, az idén irodalmi Nobel-díjjal kitüntetett Bob Dylan színre lépése óta különösen. A magyarok közül Cseh Tamást emeli ki, aki akkora közönséget tudott vonzani, mint a legnépszerűbb popzenekarok. Úgy látja, jelenleg az egész magyar nyelvterületen egyre igényesebb szövegek születnek a könnyűzenében is. Lászlót is rendszeresen láthatjuk a színen, töretlenül képviseli a műfajt – Mózessel meg időtlen idők óta ismerik egymást, ebben a zenében pedig különösen fontos az egymásra hangolódás, mondja.
Verebes Ernő ősi formának tartja ezt a műfajt, szétválaszthatatlan volt régen a szöveg és a zene, történeteket is meséltek zenei aláfestéssel. Valamikor a barokkban alakult ki maga a dal, azaz amit ma így nevezünk; innen kezdve képzett énekesek, zeneszerzők működtek azon, hogy költőket felkérve dalokat írjanak. Ennek csúcsa a schuberti dal – noha itt a zene fontosabbá vált a szövegnél. Verebes szerint a dalok „remekművek kicsiben”, különösen ha logikai harmónia van zene és szöveg között; amit nem egyszerű elérni. A könnyűzenében mindez érezhetően új dimenzióba lépett, a dalszövegírók már-már költőkként funkcionálnak, és a zene is követ egy bizonyos igényességet. Cseh Tamás mellett megemlíti a Quimby és a Kispál és a Borz zenekart, amelyek világteremtő formációk, és azóta is kilométerköveknek számítanak a műfajban. Harmóniát teremtettek zene és szöveg között. Társaival Ernő is mindig ezen dolgozott, s teszik ezt a mai napig. A dalírást nagyon szerethető munkának tartja, különösen egy zenésznek, aki ír is, vagy egy írónak, aki zenél is: megszületik a kis dió, a dal, mely egy ízletes gyümölcs. Minden benne van, mindenféle szempontból; kis formája ellenére egy világ bontakozhat ki belőle. A jelen koncertjüket is bizonyítéknak tekinti, hogy Mózes régi dalai ma is úgy élnek, mint egykor, sőt, patinásabbak lettek, és újabb jelentéstartalommal gazdagodtak. Ötvenen túl már másképp játsszák, másként fogják fel őket. Ez a dalok túlélési képességét jelenti.
Verebes Ernő: – A költészet a maga szövegiségében hordozza azt a belső ritmust, ami gyakorlatilag már zeneiség, és ami nem igényel külön „mankót”. Közhely, hogy a nehéz versekből nem születik jó dal. De ez nem mindig van így. A költőnek nem mindig van szüksége egy olyan kiegészítő művészeti kategóriára, mint a zene, ami egyébként döntő. A zene tarol. Minél igényesebb a zene, annál inkább dominál. Egy szép mondat, szókapcsolat költőisége veszhet el azáltal, hogy beköltözik a zenébe, ahogy a rák a csigaházba. A vegytiszta költészet nem igényli a zenét, mert ő maga szinte már az. De végső soron egy-egy adott vers indikálja, hogy kibírja-e, kéri-e, vagy elutasítja a megzenésítést. Ez nemcsak attól függ, hogy ez a vers mennyire jó, hanem egyszerűen attól, hogy milyen.
(Az írás Üveggolyó mellékletünkben jelent meg.)
