Voltak kisebb fenntartásaim a Zentai Magyar Kamaraszínház 2016/17-es évadának első bemutatójával kapcsolatban, morogtam magamban, hogy lám, ismét találtak egy „kortárs drámát” – aztán Perényi Balázs rendező Csongor és Tündéje jócskán felülmúlta a várakozásaimat. Nyilván cél volt (az is), hogy közönségcsalogató előadást készítsenek, s valóban: gyerekeknek, a puszta kikapcsolódásra, szórakozásra vágyó felnőtteknek egyaránt bátran merem ajánlani – ugyanakkor Vörösmarty szövegének sokkal mélyebb dimenziói is megnyílnak a színen. Ami az előbbit illeti: ha nem is kacagtam végig a darabot – olykor igen! –, a mosoly végig ott virult az ajkamon; ami az utóbbit: bele is borzongtam, lúdbőröztem, amikor megnyilatkoztak Ég és Föld mélységei. Forró és jeges tűz váltakozása ez az előadás, pazar!
Kezdjük akkor a szórakoztatással. És mindenképpen a Rutonić Róbert, Papp Arnold, Virág György hármassal a Kalmár-Fejedelem-Tudós, de mindenekelőtt a Berreh-Duzzog-Kurrah háromszögének szédítően eredeti alakításával. Míg a „prototípusok” inkább csak jelzésszerűen jelennek meg, addig az ördögfiak egész idő alatt gondoskodnak róla, hogy el ne vesszünk a vergődő szerelmeseink okozta letargiában. A vidám részek nem harsányak, még véletlenül sem merülnek ki puszta bohóckodásban, hanem ízléses, mértéket tartó, remek játékban nyilvánulnak meg – ami pedig a zenei részeket illeti (zeneszerző: Kovács Áron Ádám), azok mestermunkák. Csaknem az összes szereplő hangszert ragad az előadás folyamán – Verebes Judit zongorajátéka is figyelemreméltó –, viszont a fenti trió a muzsika motorja: furfangos „színházi punkot” nyomnak gitáron, nagybőgőn, cajonon, vidáman, erőteljesen és magával ragadón. Elképesztően élvezetes! (A premiert követő állófogadáson elbírtam volna még némi ráadást...)
Ilma szerepében Lőrinc Tímea. Hihetetlen ívben és iramban teszi magáévá a szakmát ez a mi nagyon fiatal színművésznőnk. Érzi a mértéket mikrométerre. Ahol kell, ott kacagsz a finom játékán, de leginkább „csak” üdvözült mosolyt csal az orcádra – ahogyan azt ez a szerep megkívánja, mely nem egyértelműen komikus, annál sokkal árnyaltabb. Tímea egyetlen szemöldökfelvonásával is erős hatást tud rád gyakorolni – biztos vagyok benne, hogy a kamera is nagyon szeretné őt –, a hangja, tiszta beszéde pedig egyenesen a szívedbe hatol, miután bársonyával végigsimogatta hallójárataidat.
A Csongort játszó Dévai Zoltán esetében éreztem azt – Krizsán Szilvia mellett –, hogy időnként picit sok; szerencsére nagyon ritkán – pláne ahhoz képest, hogy egy-két évvel ezelőtt még mindenkinél és egész idő alatt ezt éreztem ennél a társulatnál! –, aztán elvégre ez még csak a premier volt, lesz még idő finomra hangolni az érzelmek adagolását. A Balgát alakító Nešić Mátéval alakított kettősük ennek ellenére hiteles, szépen megformált.
A Tündét és Ledért (kettős szereposztásban, felváltva) alakító Fülöp Tímea és Verebes Judit kettős játéka is – főiskolai hallgatók lévén – kielégítő, emellett rendkívül bájosak mindketten, és ezekben a szerepekben ez már magában meggyőző lehet.
Krizsán Szilvia. Ő pusztán hangerőben volt számomra ritka pillanatokban sok(k). Annyira erőteljes a színpadi jelenléte, hogy untig elég, ha suttog – akkor is, amikor „annyira fáj”. Mirígy szerepében a darab folyamán ő idézte elő nálam az első – és aztán még számos – lúdbőrt. Elementáris játék, végig nagyon borzongató, közben igen ellentmondásos – tehát nem egyértelműen gonosz – Mirígy formálódik meg a színen; az Éj monológja pedig még másnap is könnyeket csal a szemembe. Itt teljesedik ki Vörösmarty hatalmas látomása Eget és Földet uraló „rejtett dolgokrul”. Köszönöm.
A Csongor és Tündét valamikor hatodikos-hetedikes koromban olvastam legutóbb. Ki tudja, hanyadszorra már akkor. Mert a „felülete” is szép és érdekes. S lám: előre duzzogtam – mint oktalan ördögfi –, hogy ezt kapom a színházban... most meg az újraolvasást tervezem. A dramaturgi munka kitűnő, nem kell félni a két óra időtartamtól – édes (két) órájától a szerelemnek –, mértékkel húzták meg a szöveget, az előadás végig leköt. Nekem egyedül a – nem élő – zenebetétekkel volt gondom, elnyomták a szöveget, nem értettem ki minden szót –, de hát ezt arra is foghatjuk, hogy öregszem, süketülök. Ami a látképet illeti, díszletet, fényt, kosztümöt, nos, semmi forradalmi, viszont ahogy felgördült a függöny, máris egy verscsíra fogalmazódott meg bennem (gyorsan le is jegyeztem), azt hiszem, ezzel eleget elárulok. S lőn sötétség, majd lészen világosság. A kerék forog. A föld meghal, a szerelmesek elrepülnek.
