2024. április 19., péntek

Torontálvásárhely

A dél-bánáti faluban a Magyar Nemzeti Tanács kampánya, biztatása segített abban, hogy a magyar szülők ne szerb, hanem magyar tagozatra írassák gyermekeiket – 250 üres ház van a faluban

Hosszú jegenyesor mutatja az utat Torontálvásárhely felé. Titel irányából közelítjük meg egy hideg és ködös reggelen a falut, de a szemerkélő eső ellenére sem az a benyomásom, hogy egy szomorú, elszegényedett közegbe érkeztünk. Pedig tudom, itt is van okuk a helybelieknek a panaszra.

Sokkal inkább a szépségét látom. Rendezett település: az ősz sokszínűsége árnyalttá teszi a képet. A falu központja kifejezetten kellemes: tágas terek, sok csodálatos fa és három templom: a református és a pravoszláv szinte egymás mellett áll, kicsit távolabb meg a nemrégiben gyönyörűen felújított katolikus templom. Hétköznap délelőtt van, mégis jönnek-mennek az emberek. Nekem meg eszembe jut, hogy micsoda jövés-menés lehetett itt egykor. „A széles Bánátban és még azon túl nem volt és nincs híresebb vásár a debellácsinál” – mondogatták régen. Visszacseng fülemben a mondat, és a vásárok nyomait vélem felfedezni a nagy terekkel és gyönyörű fákkal díszített központban. A hangulatot keresem. De az is lehet, hogy csak rabul ejtett a múlt és ráerőltetem a mára.
Debelyacsán 1873-ban tartották meg az első József-napi vásárt. Kezdetben évente háromszor majd négyszer tartottak vásárokat. Bakator Judit nyugalmazott tanítónő mesél a régi idők vásárairól. A Hosszú a jegenyesor című 592 oldalas monográfia szerzője ő, Mészárosné Bába Lúcia mellett. Torontálvásárhely története 2003-ban jelent meg. Judittól megtudom, hogy Európa legnagyobb állatvására volt a debellácsi. Ide hajtották a teheneket meg a lábas jószágot is. A legnagyobb forgalmat a lókereskedelemben jegyezték. Vásáronként 400–500 lovat is eladtak itt. Szerbiában felvásárolták a lókupecek a lovakat és aztán itt értékesítették. Olaszországból, Franciaországból is jöttek vásárlók. Régi feljegyzések szerint 2000–3000 állat is volt a régió legnagyobb vásárán.
– A vásárok 3-4 napig tartottak, nagyon sok vendéglő volt akkoriban. S ezekben nem csak enni-inni és mulatni tudtak az ide érkezők, hanem szobák is várták a kereskedőket meg vásárlókat, sőt istállók is voltak, ahol az állatokat tartották, meg a kocsival, lóval érkezők szállást kaptak a fogatnak – mondja Judit.
Horti László, a torontálvásárhelyi helyi közösség tanácsának elnöke, a VMSZ antalfalvi községi elnöke pedig arról mesélt, hogy ő kisgyermekként még látta, ahogyan hajtották az állatokat a lókupecek a vasútállomásra, és vitték őket Olaszországba. Régen egész héten tartott a debelyacsai vásár. Hétfőn az állatok vására volt, másnap a magánvállalkozók árulták a portékájukat, majd a mezőgazdasági termények következtek. A vasárnap a helybelieké volt: ekkor felvonultak a családok és bemutatták férjhez menendő lányaikat.
– Ezeken a felvonulásokon tulajdonképpen azt mutatták meg, hogy melyik lánynak milyen hozománya lesz. S nemcsak felvonulás volt, hanem ez volt a nagy mulatozás napja is – meséli László.
Valahogy ezt a jókedvet, ezt a szórakozni vágyást és szórakozni merést sugározza ma is ez a falu. Rá is kérdezek, hogy ma vajon hány kocsma van a faluban.
– Egy sincs – mondta László –, pedig az ötvenes években még 13 kocsmája volt a falunak. Most van néhány étterem, és ezek jelentik a szórakozást.

Bakator Judittól szintén a számomra bámulatosnak tűnő fergeteges jókedv iránt érdeklődöm. A nyugalmazott tanítónő azt mondja, Torontálvásárhely az ötvenes években a cigányzenekarok paradicsoma volt. Minden vendéglőben élő zene szólt. S nem csak zenekarok játszottak, hanem színpada is volt szinte minden vendéglőnek, így a Pocsai-féle vendéglőnek, vagy a Monoki meg a Komáromi vendéglőknek. A színpadokon előadásokat játszottak, sőt egyik étterem csapata, együttese vendégszerepelt a másik vendéglőben. Izgalmas kor volt ez – szögezi le Judit.
A kilencvenes évekig gazdag, dinamikusan fejlődő falu volt Torontálvásárhely. Kevés olyan falu létezett korábban is a Vajdaságban, mint amilyen egykor Debelyacsa volt, amely komoly iparral rendelkezett.
– Nagyon híres volt a cipőgyárunk, a Moda, amelyben 600-an dolgoztak, a Novi Dom faipari vállalatnak 1000 munkása volt, a malomban 50–60-an dolgoztak, a szövetkezetben pedig 250–300 alkalmazott volt – meséli Horti László, s hozzáteszi, a kilencvenes évekig ebben a faluban csak az nem dolgozott, aki nem akart. Az emberek szorgalmasak, igyekvőek voltak és jól éltek.
– Nekem ebből a kalácsból már csak a végét sikerült elcsípnem. Most már nincs semmi, lassan már ember sem lesz a faluban – szögezi le lemondóan László.
Én még most is felfedezni vélem a harminc évvel ezelőtti jólétet, a házakon meg úgy egyáltalán a falu hangulatán. A gyárakat kivétel nélkül bezárták, illetve privatizálták, és az lett a sorsuk, mint annyi más vállalatnak. A lakosság munka nélkül maradt. Most néhány iparos van a faluban, meg a termőföld ad megélhetést az embereknek. Torontálvásárhely környékén sokan foglalkoznak fehér- és sárgarépa-termesztéssel. László szerint nincs az a mennyiség, amit a belgrádi piacon ne lehetne eladni. Munkalehetőség híján egyre többen vándorolnak ki külföldre. Szinte Európa minden országába mennek megélhetést keresni. Éppen ezért 250 üres ház van a faluban és 20–25 ezer euróért már nagy portás, nagyon szép házat lehet venni a faluban. Bakator János, a helyi általános iskola igazgatóhelyettese szerint egyre több belgrádi vásárol itt magának ingatlant. Torontálvásárhelyen összesen 2000 ház van, ennek – a becslések szerint – a 15 százaléka üresen áll.
Nagy Becsei Klaudia 30 éves. Okleveles jogász, egyelőre munkanélküli, de nem reményvesztett. Férje többgenerációs faipari magánvállalkozást működtet. Azt mondja, meg sem fordult a fejükben, hogy külföldre menjenek. Úgy érzi, ha szerényen is, de itthon is meg lehet élni, és azt gondolja, hogy a közösségnek szüksége van a munkájukra, a jelenlétükre. Ide kötik a gyökerek, a barátok, a család. Klaudiáék két gyermeket terveznek.
Torontálvásárhely magyar lakosságát Mária Terézia telepítette ide 1794-ben. Hódmezővásárhelyről, Szentesről, Gyomáról és Makóról 250 református magyar család érkezett ide.

Debelyacsai vendégeskedésem idején egyik ámulatból a másikba esem. Ez a dél-bánáti település egyike azon ritka falvaknak, ahol a Művelődési Otthonnak igazgatója van. Horti László az igazgató. Mint mondja, arra törekszik, hogy minél több és változatosabb műsort szervezzen. Helyben működik színjátszócsoport, van néptánccsoportjuk is, meg citerásaik is, két nőegyletet is jegyeznek. Évente megszervezik a Dél-bánáti Szemlét, amelyen 11 település együttese vesz részt. December második hétvégéjén tartják a nagy hagyománnyal bíró Betlehemes Találkozót. Torontálvásárhelyen még él a kecskézés hagyománya. László szerint egyik fő céljuk, hogy ne hagyják kiveszni ezt a karácsonyi népszokást. Ez a falu ad otthont 1996 óta a VIVE-nek, a Vajdasági Magyar Nóta és Csárdásfesztiválnak is. Az elmúlt 21 év alatt 80 amatőr énekes vett részt ezen a fesztiválon, illetve kapott bemutatkozási lehetőséget, és több mint 150 magyar nóta és csárdás hangzott itt el. A VIVE egyfelől a fiatal énekesek felfedezését vállalta magára, másfelől az új szerzemények bemutatásának színhelye lett.
A falunak impozáns művelődési háza van. Az 50-es években 600 férőhelyes művelődési házat építettek. 1953-ban 6433-an laktak ezen a településen. Hatvan évvel ezelőtt voltak olyan rendezvények, amikor nem is volt elég ülőhely a hatalmas színházteremben. Ma a lakosság lélekszáma 4913. A legnépesebb a magyar közösség: a népszámlálási adatok szerint 2836, azaz a lakosság több mint az 53 százaléka magyar. A második legnépesebb közösség a szerb (1735), ők a lakosság csaknem 33 százalékát teszik ki. 2007-ben a Nagyberuházási Alaptól Torontálvásárhely támogatást kapott a József Attila Művelődési Otthon felújítására. Kidobták a rögzített székeket, és többfunkciós teremmé alakították a legnagyobb közösségi teret. Most szükség szerint 300 vagy ennél több nézőt is le tudnak ültetni.
Az iskola is hatalmas: 29 tanterme van. Bakator János, a Moša Pijade Általános Iskola igazgatóhelyettese azt mondja, náluk még mindig 20 körüli létszámúak az osztályok. Ő a harmadikosokat tanítja. Bajsza alatt mosolyogva jegyzi meg, van egy kuriózum is ebben az iskolában: két tanítóbácsijuk is van. Rajta kívül Antal Ferenc dolgozik még itt. Az iskolának 429 diákja van, ebből 167 diák magyar nyelven tanul. Bakator Judit, nyugalmazott tanítónő, János édesanyja azt meséli, hogy az ötvenes években 3 magyar tagozat is volt, a szerb tanulók pedig olyan kevesen voltak, hogy kombinált tagozatokat nyitottak számukra. Aztán a hatvanas években megindult a propaganda, hogy a magyar szülők is írassák szerb osztályba a gyereküket, mert majd jobban érvényesülnek.
– Ez a folyamat néhány évvel ezelőtt ért véget. A Magyar Nemzeti Tanács kampánya, illetve az oktatási-nevelési támogatás, meg az odafigyelés a magyar diákokra vezetett oda, hogy most már alig találunk magyar gyerekeket a szerb tagozaton. Minden tantárgyat magyar nyelven tanulnak a diákjaink. Igaz, vannak olyan tanáraink, akik Belgrádból, vagy Nagybecskerekről, Muzslyáról utaznak ide, de megoldottuk a szaktanári ellátást – meséli János és hozzáteszi, hogy most a magyar tagozaton 17 elsős van az iskolájukban, a második osztályban 22-en, a harmadikban 24-en a negyedikben pedig 27-en tanulnak. Az utóbbi évek elvándorlása azonban meglátszik a diáklétszámon is. Csak az ő osztályából még ebben a tanévben négy kisdiák távozik szüleivel együtt.
Torontálvásárhelyen egy rendkívül szép és gazdag Etno Múzeum is van. Nem tájház, hanem igazi múzeum. Széchenyi Jolán, a helyi iskola képzőművészet szakos tanárnője azt kérte a gyerekektől, hozzanak be az iskolába otthonról régi tárgyakat. Rengeteg értékes darab kerül le a padlásokról. 1985-ben ebből megnyílt az Etno Múzeum, amely a régmúlt idők tárgyi emlékeit őrzi. A pancsovai szakemberek segítettek a tárgyak elhelyezésében. Bámulatos lenyomata a múltnak, tárgyi örökségünk értékes gyűjteménye ez.
Bakator Juditot arra kértem, jellemezze nekem a torontálvásárhelyieket. A következőket mondta:
– Rendkívül vendégszerető ennek a falunak a lakossága. És igényesek is. Mindig is sokat fordítottak a fiatalok tanulására. Ez a falu több mint 20 orvost, mérnököket, tanárokat és más értelmiségieket adott az országnak. Belgrád közelsége ebben meghatározó. Ma is sokat tesznek a szülők a gyermekeik fejlődésért, balettra járatják őket, sportolnak a gyerekek… Nagyon sokat ad ez a közeg a művelődési életre is. Szorgalmas és törekvő nép lakja Torntálvásárhelyet – mondja a nyugalmazott tanítónő.
Nagy élmény volt ellátogatni ebbe a csaknem 5000 lelket számláló faluba. Nemcsak a hangulatos utcái és terei csodálatosak, hanem a debellácsiak beszéde, a diftongus használata is édes zene a fülnek. Megőrizték őseik tájszólását. S ezt hallani csodálatos. Oly ritkaságszámba megy ez ma már. A globalizáció, az, hogy a rádió meg a televízió eljut minden otthonba, háttérbe szorítják a nyelvjárást, szürkül a nyelvi különlegesség. Sok helyen az emberek passzív szókincsében él csak a nyelvjárás. Most olyan jó volt hallani, hogy Torontálvásárhelyen ezt az élő beszédben még mindig használják.