Mivel munkámnál és hivatásomnál fogva is igen gyakran vagyok jelen különböző irodalmi esteken, fesztiválokon és egyéb rendezvényeken, már nagyon régen megismerkedtem Kónya Sándor neves csókai verséneklővel, aki a közönség soraiban szinte mindig, de legtöbbször aktív résztvevőként is igen gyakran szintén megjelenik ezen alkalmakkor; és már az elejétől lenyűgözött könnyed, mégis – vagy éppen azért – megkapó stílusával, közvetlen emberi melegséget sugárzó egyéniségével. A zentai Délibáb MME nemrég lezajlott identitásmegőrző sorozatának is több állomásán találkoztunk, ahol többek között a jeles honi népdalgyűjtőkhöz fűződő szakmai és baráti kapcsolatáról mesélt, emellett persze néhány dalt is eljátszott a gitárján.
Vele beszélgettünk most a múltjáról, zenei gyökereiről, jelen pillanatban folytatott munkájáról és a muzsika jelenlegi helyzetéről a világunkban.
Mesélj, kérlek kicsit a gyermek- és fiatalkorodról: hogyan kerültél először kapcsolatba a zenével? Kinek/kiknek hatására? Hogyan ejtett rabul?
– Csodálatos volt a gyermekkorom. Mi mindent kiénekeltünk: az első gólyát, az árulkodót, még futás közben is rigmusoztunk: Szaladjunk, szaladjunk, / Hadd lebögjön a hajunk! A gyermekdalokban való lubickolás biztos alap a jó ritmusérzékhez, a tiszta intonáláshoz. Hangszereink a fűzfa síp és a cirokhegedű voltak. Felejthetetlen gyermekkori élményem az első találkozás lakodalmas cigányzenészekkel, a hegedűssel, cimbalmossal, nagybőgőssel...
Nem sokkal később rácsodálkoztam a rádióműsorra, amikor „Déki Lakatos Sándor népi zenekara muzsikált”. A magyar cigányzene hatása alatt írattam be magam kisiskolásként a zeneiskolába. Igen, beírattam magam: nem mozdultam addig az iratkozó tanteremből, amíg anyám be nem diktálta a nevem a zeneiskolába indulók listájára is. Másodikos elemista koromban, életemben először és utoljára voltam ilyen mértékben határozott és kitartó.
A komolyzenét zeneiskolai tanáraim mellett Jovan Adamov (gyermekkoromban szomszédok voltunk Csókán) szerettette meg velem, míg a gyakorlati muzsikálás csínját-bínját Oláh Sándortól tanultam később, egyetemista koromban Újvidéken.
A népzenével hogyan alakult a kapcsolatod az évek folyamán? Hogyan kezdted el játszani?
– Harmadikos elemistaként már a családi ünnepek, névnapok, disznótorok kis hegedűse voltam. Sok nóta ragadt rám ekkor. Nagyon jólesett rokonaim segítőkészsége és biztatása. Itt hallottam egyszer, hogy Burány Béla és Tripolsky Géza nótákat gyűjt nagybátyáimtól, és hogy az nem is mind nóta, hanem inkább népdal... Az elemi iskolában Falusi Imre tanítóm Arany Jánost idézve nagy szeretettel beszélt a változataiban élő népdalról...
Középiskolásként tánczenét is muzsikáltam gitárral, és hegedültem a csókai Móra Ferenc ME népzenekarában. Újvidéki egyetemista voltam már, amikor Burány Béla meghívott a zentai Tiszából a Dunába folyik a víz népdalvetélkedő zenekarába. Verebes Gyurka bácsival, Laki Józseffel és Balassi Gyulával az énekeseket kísértük. Nehéz munka, de egyúttal felemelő élmény volt számomra. Ezután kezdtem népdalokat gyűjteni magam is, de előbb elolvastam Kodály és Bartók, valamint követőik minden hozzáférhető írását. Újvidéki egyetemi éveim alatt tagja voltam a Petőfi Sándor ME tamburazenekarának, de muzsikáltam a Sonja Marinković ME népzenekarában is, itt Ilija Vrsajkov biztatásával és támogatásával megalakult a Nevenincs együttes. A maga nemében az első volt vidékünkön, vajdasági népdalokat és vajdasági költők megzenésített verseit adtuk elő.
Bodor Anikóval és társaival részt vettél a vajdasági népdalkincs gyűjtésében is: mesélj a vele való kapcsolatodról is!
– Azt hiszem, minden ember esetében meghatározó, hogy kiktől tanul. Ez nem csak az orvosra, mérnökre, zenészre, sportolóra érvényes, de még a kártyajátékosra is. Engem kiváló tanítókkal áldott meg a sors. Alázatra, munkára, a zenében az értelem és az érzelem szinte egyenrangú jelentőségére, a népzenekutatásban az elért eredmények ismeretére, a kutató elődök tiszteletére okítottak. Az eddig említett tanítóim, mestereim mellett Bodor Anikó volt az, akitől a magyar népzene megismerésében, titkainak föltárásában a legtöbbet tanulhattam. Ő véleményezte első könyvemet is, az észak-bánsági vallásos népénekeket tartalmazó Harmatozzatok, egek! című gyűjteményt. Szintén népénekekről szól a Nézzünk égre! című kötetem, mely rövidebb tanulmányok, esszészerű írások révén az egész Vajdaságra kitekint.
Az énekelt verssel hogyan esett a találkozás? Mióta műveled? Melyiket szereted jobban, ezt vagy a népzenét? Egyáltalán elválasztod-e a kettőt?
– Több mint negyven éve valósággal torkon ragadott egy vers, melyet a Dolgozók hasábjain olvastam. A címe: Megtört apa balladája, a szerzője Kovács Nándor. Nem nyugodhattam addig, míg zenei foglalatba nem helyeztem. Nándort csak később ismertem meg, ma is jó barátom. Azóta több mint 160 vershez írtam dallamot. A versek szerzői főleg vajdasági és szlovéniai magyar költők, több mint hatvanan vannak. Örülök annak, hogy a versek oroszlánrészét elő is adhattam, elénekelhettem számos irodalmi esten, könyvbemutatón, előadáson. Különösen izgalmas az a helyzet, amikor a költő is jelen van versének éneklése alkalmával. A sors úgy hozta, ez több ízben is megtörtént. Ezen a téren is két könyvem jelent meg: a VersÉnek és a Mit arat a holdsarló? című kötetek CD-melléklettel.
A népzenekutatást és a verséneklést is szolgálatnak tekintem, és úgy is művelem. Hogy melyiket szeretem jobban? Erre válaszul Jókai Melyiket a kilenc közül című novellájára utalhatok csak.
A múlt után beszéljünk a jelenről és a jövőről is: Mostanában mivel foglalkozol? Tervek a közelebbi és távolabbi jövőben?
-Mostanában a Kiss Lajos Néprajzi Társaság szemináriumaira készítek előadásokat, melyek témája leginkább vallásos ének vagy a népballada. Legutóbb például Penavin Olga gyűjtéséből a bukovinai keserveseket mutattam be. Nagy terveim nincsenek. Egy rövid előadás vagy néhány oldalas írás elkészítése is fölvillanyoz.
Hogyan látod a zene jelenlegi helyzetét itthon és a világban?
– Pótolhatatlan lelki táplálékunk a zene. Jó hallani, hogy a világban a modern irányzatok mellett a klasszikusok éltetése és újraértelmezése is jelen van, a folytonosság, a hagyománytisztelet jeleként. Érdekes, hogy feltűntek a porondon a zenetagadók: filmet készítenek csupán hangokkal, vonatfüttyel, óraketyegéssel, zörejekkel, vagy irodalmi est hirdetésében kiírják, hogy nem lesz énekelt vers. Azt hiszem, igyekezetük jelentéktelen és értelmetlen. A muskátlizene „mulatós” irányzata aggaszt, mert a mindent esztamozás (a „japa-cupa”) gyakran ízléstelen és jellemromboló. De ebben is, mint minden zenei stílusban lehet jó darabokat találni, ha eléggé kitartó az ember. A népzene halhatatlan! Lásd a világzenét, melyben a megújuló népzenei vonulatok sorjáznak.
(Az írás Üveggolyó mellékletünkben jelent meg.)
