Európai Egyesült Államok, vagy szétesés? Ez most a kérdés – fogalmazható meg a dilemma, amely elé a nagy-britanniai népszavazás állította Európát.
Mert nemcsak arról van szó, hogy a népszavazás eredménye megdöbbentette az Európai Uniót. Nem is az a legjellemzőbb, hogy a britek mintha gyorsan megbánták volna a döntésüket. (Az eredmény közzététele utáni három nap alatt majd 4 millió aláírás követelte a népszavazás megismétlését.) És minden jel azt mutatja, hogy Európa sürgetése ellenére a britek nem sietik el a kilépési nyilatkozat benyújtását. A francia lapok (öles címben) csak a kérdést teszik fel: A Brexit mégsem történik meg? (Le Monde), És ha Nagy-Britannia mégis marad az EU-ban? (Le Figaro). De a brit Daily Telegraph már arról cikkezik, hogy a döntés nem végleges. A lényeg, hogy a Brexit néhány kegyetlen igazságra döbbentette rá Európát.
A történtek legkeményebb tanulsága, hogy mennyire értelmetlen az egész nagy lárma a függetlenségről, az önálló döntésről. Részben kemény figyelmeztetés: a Brexit hívei Britain first (Britannia mindenekelőtt) jelszóval kampányoltak, az eredmény viszont az, hogy a lapok már a népszavazás eredményét azzal a címmel közölték: Nagy-Britannia halott. (Az ország szétesik, mert a skótok bent akarnak maradni az EU-ban.) De még lényegesebb: micsoda függetlenség, önálló döntés lehet akkor, amikor azt eldönthetik, hogy az EU zászlaját eltüntetik a brit lobogó mellől, de a leglényegesebb dolgok tőlük függetlenül játszódnak le, még csak döntésük következményeit sem tudják felmérni.
Részben az történt, hogy az eredmény közzététele után néhány óra alatt a font 10 százalékot gyengült, és a londoni tőzsdén Szerbia ötszörös évi jövedelmének összegével zuhant a részvények árfolyama, az EU-ba befizetett összeg harmincszorosát kellett bevetni a további megrázkódtatások megfékezésére. A hitelminősítő intézetek rögtön leminősítették Nagy-Britanniát. (Az egyik AAA-ról AA1-re, a másik AA-ra.) Milyen függetlenségről beszélhetünk, amikor a gazdaság tőlünk teljesen függetlenül alakul? (A részvények árfolyama még a tokiói tőzsdén is 8 százalékot esett. Hogyan mondhatnák a japánok: mi függetlenek vagyunk, döntéseinket magunk hozzuk, mi közünk nekünk ahhoz, mit csinálnak a britek?) És milyen függetlenség lehet ott, ahol egy senkit semmire sem kötelező hitelminősítő intézet véleménye ilyen kárt okozhat?
Csak az esztelenül lármázó szélsőségeknél – a holland Geert Wilderstől a francia Marine Le Penig – váltotta ki azt a véleményt, hogy az ilyen népszavazást náluk is meg kellene ismételni. (Ezek elfelejtik: az EU nemcsak egyszerű gazdasági társulás, hanem olyan vívmány, amely 70 évre békét teremtett azon a kontinensen, amely a múlt században 25 év alatt két világháborút élt meg. És a nemzetállamra való visszatérés azzal járna, hogy az állam már másnap úgy érezné, érdekeit csak más államok kárára érvényesítheti, már harmadnap az államok egymásnak ugranának, hogy fegyverrel döntsék el, melyikük érdeke érvényesül az ellentétes érdekek közül.)
A józan Európa tudja, hogy ez a kiválás híveinek legnagyobb kudarca, és a keserű tapasztalatok hatására már korábban felismerte, nem lehetnek közös határok, ha a határ megmarad a nemzetállam hatáskörében és az akkor emel kerítést a közös határon, amikor akar; nem lehet közös pénz, ha a pénzpolitika, az eladósodás stb. megmarad a nemzetállam hatáskörében. Most pedig a brit népszavazás eredményéből levonta azt a következtetést, hogy erősíteni kell az integrációt, és újabb lépéseket kell tenni annak érdekében, hogy szorosabb közösségbe fogják össze azokat, akik erre hajlandóak, megszabadulva azoktól, akik elfogadják a közösségi előnyöket, de állandóan berzenkednek a közösség erősítése ellen. (François Hollande francia elnök kissé burkoltan, de a lényegre célozva már sürgette az integráció erősítését, az EU hat alapító tagja már külön tanácskozást tartott stb.)
Végül röviden szólnunk kell a brit referendum még két tanulságáról. Az egyik: annak eredménye megvilágította a demokrácia fonákságát. Történetesen azt, hogy annak a többség uralmának kellene lennie, közben lehetővé teszi, hogy egy kisebbség túl nagy hatalomra tegyen szert a többség akarata vagy közönye ellenében, mert már korábban is megtörtént, hogy 30 százalékos támogatottsággal parlamenti többséget (akár kétharmadost is) lehetett szerezni. És vannak államok, amelyek előirányozták, hogy az alkotmányt csak akkor lehet népszavazáson elfogadottnak nyilvánítani, ha arra nem a szavazók, hanem az egész választótestület több mint 50 százaléka igent mondott.
Most a britek hirtelen rádöbbentek arra, hogy ezt a sorsdöntő, az országot súlyos következményekkel fenyegető, ellenőrizetlen hatással járó döntést egy kisebbség hozta meg. (A választótestület 72,2 százaléka szavazott és a szavazók 51,9, tehát a testület kevesebb mint 40 százaléka volt a kilépés mellett, a döntésre szavazók mindössze 1,3 millióval voltak többen még a leszavazók között is.) Ezért az új népszavazást követelők már e fonákság kiküszöbölését is szorgalmazzák.
Végül a referendum rávilágított a politika fonákságára. Eddig ugyanis az a szabály érvényesült, hogy a háborúban, a szerelemben és a politikában mindent szabad. Fő, hogy megnyerjük a választásokat, utána meg majd lesz valahogy. Nagyon kevés politikusban volt annyi karakánság, hogy beismerje: hazudtunk. Most Nigel Farage, a kilépés egyik leglármásabb szószólója képes volt ezt bevallani.
