(Szögi Csaba)
Kétnapos improvizatív zenei műhelyt tartottak hétfőn és kedden Zentán, a Vajdasági Magyar Művelődési Intézetben, melynek záró koncertjére kedden este került sor a Zentai Alkotóházban. A résztvevők magyarországi és vajdasági művészek voltak: Ittzés Gergely, Liszt Ferenc-díjas fuvolaművész (Budapest), Marina Džukljev – zongora (Újvidék), Csík István – ütőhangszerek (Újvidék), Tijana Stanković – hegedű (Budapest), Márkos Albert – cselló (Budapest), Csányi Zoltán – nagybőgő, gitár (Röszke), Keszég Ákos – hegedű (Törökkanizsa) és Mezei Szilárd – brácsa (Zenta).
Mezei Szilárd, a rendezvény ötletgazdája elmondta, a zenei műhely olyan rangos magyarországi és szerbiai zenészek részvételével folyt le, akik karrierjük jelentős részében improvizatív zenével foglalkoznak. A műhelyben a teljesen szabad improvizáció volt a kiindulópont, és ezen kívül foglalkoztak még irányított, vezényelt stb. improvizációval is. Ezen rendezvény alkalmával az volt a koncepció, hogy, az eddigiektől eltérően, ne legyen vezetője a műhelynek – Szilárd csupán ötletgazda volt, illetve egyfajta koordinátor-házigazda –, hanem mindenki előjöhessen ötletekkel, amiket a lehetőségekhez mérten aztán kipróbálnak. Tehát ez tulajdokképpen egyfajta improvizatív zenei laboratórium volt.
A koncerten szabad improvizációkat adtak elő elsősorban, különböző felállásokban.
Elsősorban, mondja Szilárd – laikus tudásom tudatában megkockáztatom: másodsorban is. És olyan pazar együtt rezgésben, hogy az párját ritkítja. (Csányi persze elárulta a koncert előtt, amit nagyjából tudtam is, hogy itt már jobbára egy igen összeszokott társaság jött össze.) Fotózni is öröm volt ezt az abszolút örömzenét, látni szabad szemmel és lencsén keresztül, ugyanúgy, mint hallgatni: amíg a kezdeti, szinte tibeti csendességű és tisztaságú zenei suttogások alatt az ember táncot, mozgásszínházi remeklést vizionált az egyelőre – a hang mellett – csak arcjátékukkal ható muzsikusok mellé, alá, köré, fölé, addig az energiák decibelben, testmozgási dinamikában való intenzívebb kivetítődése alatt már a vízió a jelen dimenzióban is megtestesült. Az irányított, vezényelt improvizáció – amit eddig még, férfiasan bevallom, nem volt szerencsém élvezni sohasem – záró részként előadott produkciója pedig egyenesen megmozgatta már a csípőmet is, mint Jákóbét az Angyal mintegy – különösen hálás voltam érte, amiért fotósként véthettem az alkotóházas etikett ellen, nem voltam kénytelen a nézőtéren ücsörögni a hátsómon, egészen magával ragadhatott az égi lajtorja.
Didzseriduként megszólaltatott fuvola, ütőgardonként megcsépelt cselló, cimbalomként ütögetett klaviatúra… hegedű, amin slide játékot futtat meg olykor a hölgy… Tibetben éreztem magam, és a Mississippi deltájában. St. Louis fülledt pinceklubjaiban. És igen, a pannon pásztortüzek körül elheveredve. Szabadon. Relaxált állapotban. A Világ zenéje, közös gyökerekről sarjadva. De ezek a gyökerek nem Föld anyába kapaszkodnak. Csillagvilág televényén istenek táplálják és öntözik mindörökkön szorgalmasan.
Szép este, különösen tiszta és derűs – és nem csupán az együttes irányából áramlottak az éltető, pozitív energiák. Körbevettek. Köszönöm.
