Elsősorban nem művészi szempontból tudtam értékelni Rutonić Róbert no ECOmment című monodrámáját, melynek bemutatója szerdán este volt a Zentai Magyar Kamaraszínházban. Aki a költészetet, az elvont dolgok éteri megfogalmazását és az esztétikai gyönyört várja egy mozgásszínházi produkciótól, az egy cseppet túl direktnek, szájbarágósnak találhatta ezt a színdarabot, de azt hiszem, fiatal színművészünknek éppen az volt a célja, hogy egyenes módon, harsányan rámutasson a társadalmunkban uralkodó tarthatatlan viszonyokra és a bolygó ökológiai katasztrófával fenyegető állapotára. Nem árul el nagy titkokat, csupán egyenesen arcunkba vágja mindazt, amivel egyébként is tisztában vagyunk, ám álszent módon szemet hunyunk felette, elaltatjuk a lelkiismeretünket, vagy vállat vonunk, mondván, úgysem tehetünk semmit a Föld megmentéséért, mert túl kicsik vagyunk hozzá.
A színt egy dokumentumfilmekből összevágott, zenével aláfestett képsor pergése uralja – magában is jelentős művészi értéket képvisel, és Szabó Endre munkáját dicséri –, amely a modern társadalomnak elsősorban az állatokhoz fűződő „legális brutalitását” hivatott bemutatni, leginkább gyomorforgató jelenetek által: az intenzív állattartás sokkoló képei, naposcsibék futószalagon való szelektálása, „előkezelése”, a tökéletes szőrme előállítása céljából folytatott élve nyúzás etc. Rutonić erre építi rá felemás humorral fűszerezett, a kontrasztnak köszönhetően erősen groteszk hatást keltő mozdulat- és gesztussorát, amely a homo sapiens magára eszmélését, az állatok sorából való lassú kiemelkedését, valamint a „Föld uraként” való tevékenységének csődjét mutatja be nagyvonalakban. Mint már említettem, nem törekszik az áttételes ábrázolásra, minden pillanatban nagyon direkt, lényegre törő, egyértelmű, miközben a közönségre is ki-kikacsint. Beszédes mimikája, szépen kidolgozott koreográfiája jól működik a színpadon, a néző időnként akarva-akaratlanul elröhinti magát, miközben a vásznon pergő képek megemelik a gyomrát. A végső hatás erőteljes. A beteljesülés nem művészi jellegű – ahogyan a darab láttán támadó gondolatsor sem –, hanem ökológiai.
A feladathoz, a változtatáshoz nem vagyunk túl kicsik. Potenciálisan legalábbis semmi esetre sem. Viszont nem ártana az embert erkölcsileg újrakódolni, visszaadni neki a szent mértéket; neveléssel, oktatással, minden korosztálynak, és akár a színházon keresztül is, miért ne? Ahogyan a szerző is fogalmaz a darab ajánlójában: „A majom-ember elkezdett fejlődni, a föld meg visszafejlődni. Egy rövid történet arról, hogyan jutottunk el ide. Beszélnek erről emberek, de senki sem hallja meg őket, és én úgy döntöttem, megmutatom. Hátha…” Igen, hátha. Hátha akkor végre Krisztus is elhagyhatja a keresztfát, ahogyan a darab végén a színen látható, furcsa párhuzamként egy csálén álló feszületre felkerülő PIPI-nek sem kell ott maradnia mindörökre. Ámen.
