A Május van, Tisztelt Úr! című, Mezei Kinga által rendezett előadás volt a Zentai Magyar Kamaraszínház egyik idei produkciója, és a zentai közönség itt hallhatta legutóbb Mezei Szilárd zenéjét, mely segített megteremteni az egész előadást jellemző pazar miliőt. Ez adja egyik apropóját a jelen interjúnak is a vajdasági zenésszel, komponistával, akivel emellett még számos dologról, zenekarokról, projektekről, lemezekről, az improvizatív zenéről, hagyományról és kultúráról is beszélgettünk.
Kinga húgoddal aránylag gyakran dolgoztok együtt színházban. Mesélj a legutóbbi munkátokról!
– Több szempontból is érdekes volt számomra a Szép Ernő-darab. Egyrészt 2003 óta nem dolgoztam Zentán, ami pedig külön öröm és kihívás is. Az ember ilyenkor jobban izgul, hiszen az lenne a legfontosabb, hogy a saját közösségében, ahol él, ott alkosson. Esetemben sajnos ez ritkán alakul így, sokat dolgozom külföldön. Ami magát a darabot illeti, Kingának általában igen pontos elképzelései vannak az alkalmazott zenét illetően, de azért hagy is némi szabad kezet. Szép Ernő világa tőlem kicsit távol áll zenészként, nem nagyon foglalkoztam még ezzel az időszakkal, ezért izgalmas volt elmerülni benne. Nem tudom, ilyen volt-e valóban a századelő, ahogyan belénk ivódott, engem kicsit az operettek világára emlékeztet, ahol állnak a díszletek, mindenki nagyon vidám, de mögötte romlik és dől össze minden. Szépnél viszont olykor elő is bukkan ez a háttér. Ezt próbáltam megfogalmazni a zenében. Hogy mennyire sikerült, nem tudom, úgy láttam, az előadás egészében működött, a visszhangja is jó volt.
Szereted a színházi munkát? Nem korlátoznak a megkötések?
– Az nem baj, ha vannak korlátok, az ember sokszor épp így tud működni. Az általam is művelt improvizatív zene látszólag teljesen kötetlen, közben itt is rengeteg törvényszerűség van, és talán nehezebb műfaj is a kottazenénél. Az embernek nincs mankója, és ha rossz napja van, akár százszázalékosan meg is lehet bukni. Amit a színházban csinálok, az teljesen más. Néha vannak átfedések, például a Nagy Józseffel való munkában, ő azt a fajta zenét szereti és alkalmazza, amit én egyébként is csinálok. Megesett, hogy már meglévő munkámra készítette el az előadását. Az AIOWA idején kerültem először kapcsolatba a színházzal, utána Kingával is elkezdtünk együttműködni, és ebben az időben mindez elsősorban a mozgásszínházról szólt, a rituálisról, a költészetről, nem annyira a szövegközpontúságról. Nekem a mai napig ez az ideálom, de az utóbbi időben nem nagyon készítünk ilyen előadásokat. Mindez nem működik intézményes színházban, csoportban működik. És van ugyan rengeteg csoport, de alig élnek meg… Egyébként nem tartom magam színházi zeneszerzőnek. Nem is vagyok túlságosan angazsált az utóbbi időben, amit azért nem bánok, mert sok olyan műfajban is kellene zenét írni, amit én nem szívesen csinálnék. Kinga mellett Gemza Péter hív néha, nemrég két román rendezővel is dolgoztam, mindkét esetben jól is ment az együttműködés, talán lesz is folytatása. Egyébként a színházat nagyon szeretem, úgy gondolom, benne van minden. Csak bosszant a túlzott szövegközpontúság, ami manapság jellemző, a pszichologizáló, értelmező színház.
Nagyjából tíz éve készítettem veled egy interjút, ahol így fogalmaztál: „Szívesen lép fel az ember mindenhol, de legszívesebben otthon játszana.” Ma mi a helyzet? Változott az arány az itthoni és a külföldi fellépéseket tekintve a formációiddal?
– Igazából nem változott a helyzet. Talán annyiban igen, hogy kevesebbet lépek fel a saját zenekaraimmal, inkább külföldi zenészekkel koncertezek, két olasz, egy angol és egy svéd formációval játszom szabad improvizatív zenét. Különböző helyeken lépünk fel Európa-szerte. Én viszont mindig azt szerettem volna, hogy a saját zenekaraimmal, amiknek a zenéket is írom, itthon játsszunk. Igaz, meghívtak most bennünket a belgrádi dzsesszfesztiválra, de amilyen a hozzáállásuk, azt se bánnám, ha nem hívtak volna. Az itthoni zenekarokat aprópénzért próbálják elhívni, pedig hatalmas a költségvetésük. Zentán szívesen zenélek ingyen is, ha tudom, hogy szeretettel hívnak, de nincs pénzük.
Ezt követően egy ideig eltöprengünk afelett, hogy a kommercialitás ugyanúgy betört a dzsesszfesztiválokra is, mint ahogyan a színházba és az élet bármely más területére. Szilárd elmeséli, hogy a Coltrane szülővárosában rendezett fesztivál idei „sztárvendége” Kenny G. – ami azért botrányt robbantott ki a jobb ízlésűek körében –, szóval nem arról szólnak ezek a rendezvények ma már, amiről szólniuk kellene. Szilárd szerint a kommercialitás olyan szörnyű betegség, lejtő, ahonnan nincs visszaút. Megfertőz mindent. A közönség ízlése generálja-e a jelenséget, vagy ez a kínálat, és ez formálja az ízlést? A művészet és a kultúra feladata lenne, hogy formálja az ízlést. Nem pedig kiszolgálja. A kiművelt közönségre azért van szükség, mert ez a kultúra alapja. Lejtmenetben viszont mindig van lejjebb, aztán a végén egymást ütjük az utcán.
Jelenleg akkor a külföldi projektjeid jelentik számodra a „főállást”?
– Nem. A színházi munka mellett mostanában ráfeküdtem az eredeti szakmámra, a zeneszerzésre. Szimfonikus műveket írok, most fejeztem be egy fuvolaversenyt, operát írok, klarinétversenyt. Különböző helyeken pályázok meg rájuk pénzeket. Egy lemezfelvételem is lesz hamarosan. Elsősorban a színház biztosítja a megélhetést. A koncertekből csak úgy lehetne összehozni, ha sokat turnéznánk. Igaz, a trióm most kvartetté bővült, velük tervezek a lemez mellett koncerteket is.
A zenéhez és a világhoz való hozzáállásodban változott-e valami az utóbbi évek folyamán?
– A zenéhez alapvetően nem változott, azzal, hogy negyvenen felül az egész élethez való hozzáállásban megváltozik valami. Néha úgy érzem, csökkent bennem a lelkesedés, kicsit pesszimista vagyok, mert nem olyan irányba haladnak a dolgok a kultúrában és a politikában, amit pozitívnak tartanék. Az emberi kapcsolatok tönkremennek, apokaliptikus irányt vett a társadalom. Viszont már csak a gyerekeim miatt is igyekszem túltenni magam ezeken az érzéseken, az embernek muszáj optimistának lennie. Szóval inkább csak bosszankodom. Az zavar legjobban, hogy amikor valami lehetne nagyon kevés ráfordításból jó, mégsem történik semmi a megvalósítására. A logika csődöt mond.
A Szilárd Mezei Septet Cet című albumához Bert Noglik neves zenekritikus írt borítószöveget, amire a zenekar tagjai különösen büszkék. (Az amerikai Odradek kiadóban tavaly megjelent lemez egyébként is minden tekintetben exkluzív!) A Berlini Dzsesszfesztivál volt igazgatója egy helyen úgy fogalmaz, a zene nem fagyasztható tintába és papírra. Ennek kapcsán is elbeszélgetünk kottákról és improvizációról, ahol Szilárd kifejti, a zene élő műfaj, papíron nem működik. De minden művészetnek az élő az igazi formája, a lejegyzés csak konzerválás. Az európai kultúra előnye, de hátránya is, hogy mindenáron dokumentál. Nagy vívmány ez, de helyén kell kezelni, a kultúra nem ezen nyugszik. Viszont nálunk maga a dokumentáció vált elsődleges fontosságúvá, a zenében a kortárs nem hangzik el, mindenki a régit játssza. Érdekes eltöprengeni azon, mi történt volna mára a zenével, hol tartanánk, ha mindig a kortárs műveket játsszák, mint Mendelssohn előtt. Mindenesetre jó lenne, ha egyenlő eséllyel indulhatna ma is klasszikus és kortárs.
Ezután a magyar népzenére térünk át, hosszan fejtegetve Bartókék munkáját, a népzene lezárt voltát, a hagyományápolás szükségességét és a feldolgozás lehetőségeit, közben Szilárd arra is kitér, miért támogatja nagyon a hagyomány ápolását. Úgy véli, a magyar néphagyomány olyan komplex, hogy minden irányból fejleszti az embert, és aki ebben nő fel, annak nagy esélye van rá, hogy maga is normális és komplex személyiséggé fejlődjön. Így ha a népzene mára lezártnak tekinthető is, ebből a szempontból a hagyomány tovább tud élni. És nem utolsósorban ellensúlyozni képes azt a sok szemetet, ami minden irányból özönlik…
Ennek a témánknak pedig szerves részét képezi a Túl a Tiszán Innen Ensemble nevű formációjával kiadott Vajdasági magyar népdalok, amely Bodor Anikó előtt tiszteleg – aki a témában etalonnak számít, és aki fontos szerepet töltött be Szilárd gyermekkorában, zenei ízlésének alakításában is –, az ő gyűjtéséből válogatták ki azokat a dalokat, amelyeket feldolgoztak a lemezen. Az anyag külön érdekessége, hogy szerb zenészek is részt vettek az elkészítésében, ami miatt Szilárd először izgult, hiszen ők sem a népzenénket, sem a nyelvet nem ismerik, de végül pozitívan kellett csalódnia, és az albumnak is nagy sikere lett, a kritika és a közönség is szereti. Egyébként a lemez második része már elkészült, és kiadásra vár, a harmadikon pedig jelenleg dolgoznak.
(Az írás Üveggolyó mellékletünkben jelent meg.)
