Ifj. Novák Mihállyal Zentán találkoztunk a Művelődési Ház kiállítástermében, ahol a Múzeumok Éjszakája alkalmából szervezett, Bácskai pillanatok című kiállítását tekinthették meg az érdeklődők, valamint az itt alkalmazott hagyományos fotótechnikai eljárások rejtelmeibe is betekintést nyerhettek.
A kiállítást Lázár Tibor festőművész nyitotta meg, aki Analóg az utolsó pixelig című rövid eszmefuttatásában elmondja, Novák „régi technikákat elevenít föl. Camera obscurával fotóz. A camera obscura egy ősrégi szerkezet, tekinthetjük a fényképezőgép elődjének. Fényérzékeny vegyületeket használ, azokat maga kotyvasztja ki, többnek is a receptje önmaga által kifejlesztett, ebből kifolyólag talán titkos is. Ezek a technikai eljárások a fényképészet létrejöttének és hőskorának idejébe repítenek vissza.” Felveti a kérdést: „Vajon Novák tekinthető-e egy lelkes hagyományápolónak, aki szeretné a feledéstől megmenteni a már régen nem használt fényképészeti eljárásokat az utókornak? Erre a föltevésre az én személyes válaszom: negatív. Novák nem a hagyományápolás végett »camera obscuráz«, bár ezen történelmi fotográfiai eljárások fölelevenítésének kétségkívül van egy ismeretterjesztő funkciója is. Novák a kort sem tévesztette el, pontosan tudja, hányat írunk, és nem is siratja vissza a »régi szép időket«.” Majd megadja a végkövetkeztetést: „Amit most látunk, annak köze sincs egy hétvégi passzióhoz. Az életünk egyre inkább digitalizálódik és virtualizálódik. Online barátkozunk, online éljünk az életünket, minden pillanatban tudni lehet, hol vagyunk, mit csinálunk. Az analóg felé fordulás ez esetben egy kitörés, egy lázadás a mindent bekebelező digitális ellen.”
Amit a kiállításon is megcsodálhattunk, az mindenesetre színtiszta (képző)művészet, mely jócskán túlmutat a pillanat szimpla megörökítésén. De erről meséljenek inkább az itt közölt alkotások. Novák röviden nyilatkozott nekünk a munkáiról:
– Nem igazán érdekel a digitális fényképezés. Már ezelőtt is lomográfiával foglalkoztam, ebben a technikában kétszeres világbajnok is vagyok. Úgy indult az egész, hogy megviccelt a technika ördöge, és internet nélkül maradtam egy időre. Fényképeztem a lomográfiai dolgaimat, aztán ahol a filmjeimet hívattam elő, technikai gondok akadtak az előhívógéppel, és hosszú idő telt el, mire megjavították. Más fotós boltokban meg egyáltalán nem is foglalkoztak ilyesmivel. Amikor internethez jutottam, pásztázás közben ráakadtam néhány érdekes fotóra, amiket lájkoltam, mire az egyik lomográfiás ismerősöm felvett egy különleges csoportba, melynek a neve Alternative Photographic Processes (Történeti Fotóeljárások). Egészen idáig a lomográfia kísérletezős eljárásába voltam szerelmes, de hát megesik, hogy az első szerelem mulandó, elhagyod őt, aztán az újjal folytatod az életed… nálam is ez történt. Jöttek a történeti fotóeljárások. Persze a lomóhoz sem lettem teljesen hűtlen, hiszen néhány munka a mostani kiállításon is szerepel – mondta Novák, majd így folytatta:
– Kezdetben nehéz helyzetben voltam, mert nem volt kit kérdeznem, kitől tanulnom, mivel a régióban egyedül alkalmazom ezeket a technikákat. Ismét csak az internethez kellett fordulnom, ahol szótár segítségével lefordítottam az idevágó szakirodalmat. Számos vegyszerre van szükséged elsősorban, és ez ma már nem működik olyan egyszerűen, mint száz éve, amikor bementél a szaküzletbe, és megvetted, ami kellett. Amit végül sikerült elsajátítanom ezek közül a technikák közül, az a cianotípia, az argentotípia és a Van Dyke-eljárás. Amit magam kísérleteztem ki, az a homokra felvitt cianotípia. Tavaly voltam a Tihanyi Művésztelepen, ahol az egyik festő hölgy bemutatta a homoktechnikával készült képeit. Engem már előtte is izgatott ez az eljárás, mióta Petrik Pali bácsi munkáit megláttam. Ő egyébként szomszédom is volt, mindketten alapítói vagyunk a moravicai 9+1 képzőművészeti csoportnak. Tihanyról hazatérve kezdtem el kísérletezni a homokkal. Szerencsém volt, mivel amikor először hozzákezdtem az anyag felviteléhez az akvarellpapírra, egyből sikerült megtalálnom a megfelelő ragasztót. Aztán tavaly ősszel a Szegedi Szépmíves Céh művésztelepének vendégeként sikerült tökéletesítenem a „homokozási” technikámat – mondta a fotográfus.
(Az írás Üveggolyó mellékletünkben jelent meg.)
