Elsőként Máté evangélista futott be a Kawasakin, magával cipelvén Ballage kollégát is; dél körül érkeztek a legelbaszottabb kánikulában, erősen kitikkadva. Elő is kerültek azon nyomban a palackozott termelői borok Szexárdról, hűtőbe velük, majd apukába!... khm, a kupába. Nem sokkal később Ede, Larsen kapitány farka parányira zsugorodott, amikor kirohant a türelmetlen csengetésre, és a hatalmas bejárati ajtóban nem más tűnt fel, mint – lapályszéles ártányvigyorral a képén – Varganja Daturányi Izidor, az észak-bácskai lidérc. Ez meg ugyan honnan szerzett tudomást a mai happeningről?! Kitől hallott róla vajon, s egyáltalán hogyan, milyen járművön érkezett? Varganja Daturányi Izidort persze felesleges lett volna faggatni erről, úgysem lett volna képes hihető és érthető magyarázatot adni. Például varázsszőnyegen… biztosan így is volt, legyintett tengermélyet sóhajtva Larsen kapitány farka, majd mindenbe belenyugodva intett a csókának, hogy csak kövesse. Odankint, a jókora udvaron, az almafák alatt már kezdett ropogni a tűz, fel is perzselte a kórót; a bogrács még az asztalon, de Ballage kolléga már bőszen aprítja a hagymát, látom, csak ez alig fog beleférni az edénybe…
Larsen kapitány ördög sugallta gondolatát azonmód tett követte a mai reggeli után, körbetelegrafált néhány megfelelő arcot egy jó kis szeánszra a paplakba, s azt kérte, hogy ők is hívjanak el még néhány megfelelő arcot (az egyértelműség kedvéért: Varganja Daturányi Izidor nem minősült megfelelő arcnak). Azt azonban a lelkükre kötötte, hogy nőket nem hozhatnak ide – hiszen mégis csak… –, bort viszont (és kenyeret) annál inkább. Meg minden mást, amire még szükség lehet egy ilyen nagyszabású partin. Hozhatnak még hangszereket – csendesebbeket –, de ezúttal csakis eme zeneszerszámokkal megengedett a bagzás, nővel semmiképp. És férfivel sem, görögmód.
A társaság körbeülte a bográcsot – mi ez a plusz tíz-húsz fok? Bagatell! –, amiben az alaplé már szépen rotyogott, a pontyszeletek viszont egyelőre még a vájdlingban szagosodtak. Hőseink sűrűn ürítgették boroskupáikat, és a szilvóriumos fityókok is gyakran összecsendültek. Az utóbbi szesszel főleg Ballage kolléga öblítgetett igen szaporán, s mire az almafa árnyéka odébb kúszott, ő észre sem vette, hogy a kora délutáni perzselő napon ücsörög enyhe alkoholmérgezéssel megviccelve. Egyszerre csak felpattan, bebotorkál a csomagjaihoz, és amikor csillogó szemmel, széles vigyorral az ábrázatán egy teljes üveg pezsgővel tér vissza, már tudjuk, hogy ennek jó vége nem lesz… Tölt mindenkinek – ilyenkor nincs apelláta! –, koccintunk a pontyok egészségére, felhajtjuk, majd ő a végén a palackban lévő maradékot is, nem bíbelődik a kitöltésével. Azonnal leül, megint feláll, majd tuskóként beledől a tűzbe (a halászlé szerencsésen megússza a manővert). No, a kontrás kicsit korán lépett be, jegyzi meg Máté evangélista rezignáltan, majd kihúzzuk a kissé már megpörkölődött vitézt a zsarátnokból.
Máté evangélistának van némi gyakorlata a katolikus liturgiát illetően – azon túl is, hogy, ugye, evangélista –, mivel elvégezte Esztergomban a ferences rendi gimnáziumot. Ballage kollégát Larsen kapitány segítségével szépen felravatalozza a kisebbik benti ebédlőasztalon. Raknak köréje gyertyákat is, ahogy kell. Ballage kolléga letörölhetetlen, bájos mosolyával az orcáján, édesdeden csicsikál, cseppet sem zavarja a rá osztott szerep. (Há’ maga osztotta magára, nem?!)
Hőseink dolguk végeztével visszatértek a bogrács mellé, ahol Varganja Daturányi Izidor szintén a tűző napra került immár, és szintén nem zavarta ez az apróság, tekintve, hogy átlagosan negyedóránként elrágott egyet-kettőt a gyilkos tablettáiból a töménytelen és tömény cefre mellé (amikor senki sem figyelt oda, az ételbe is bedobott találomra néhányat). Félig-meddig kataton állapotba került, és szerencsére kivételesen nem fárasztott senkit a zagyva beszédével. Miközben a halászlé elkészült és mesés illatot árasztott az egész utcában, Máté evangélista és Larsen kapitány azon vitatkoztak, ki kóstolja meg először az étket, de mivel az még kegyetlenül forrónak bizonyult, Larsen kapitány azt a zseniális javaslatot tette, hogy kóstoltassák meg legelőbb is Ballage kollégával. Az a jámbor persze még teljesen hulla volt – csaknem szó szerint, lásd fentebb –, a száját is alig lehetett széjjelfeszíteni, de azért sikerült egy-két merőkanál lét beletölteni, aminek java része aztán természetesen lecsorgott az állán. Mivel egy szóval sem jelezte, hogy nem jó a koszt, barátaink bátran mertek maguknak is a tányérokba, komótosan falatozni kezdtek, közben tölcsér segítségével adagoltak valamennyit Ballage kollégának is a hígabbjából. Rövid időn belül az egész felsőteste vörös lében pácolódott.
Második körben Larsen kapitány már Ballage kolléga cipőjéből itta a levest, azután hirtelen előtüremkedett belőlük a művészi véna – „Ez kezd már valamire hasonlítani!”, kiáltottak fel izgatottan –, elkezdték kihordani a spájzból az alapanyagokat, bekenték Ballage kolléga ábrázatát szilvalekvárral, ugyanezzel taréjt zseléztek a frizurájából, itt-ott beszórták liszttel, valamint őrölt kalocsai édesnemes paprikával, végezetül Larsen kapitány felírta az asztal fölé a falra lekvárral:
AZALVÓ PUNK
Még csupán a délután vége felé jártunk, ekkor kezdtek lassan beszállingózni a többiek. Jött többek között egy izmos zentai különítmény, legalább egy tucat matyó kobold Mezőkövesdről, Erik (a ragyás viking) és Csébaba Topolyáról, Adáról az összes rossz arc, annyi marihuánával, ami egyhetes woodstocki tudattágításhoz is túlzás lenne, manók és trollok és lidércek széles e pusztából, a Kárpát-medence válogatott ördögfattyai. A topolyai duóhoz hozzácsapódott út közben E., a titkos szeretőm – őt azonnal megkötöztem, kipeckeltem a száját egy hirtelen a kezem ügyébe kerülő áldozati kehellyel, és egy almafához láncoltam erősen. Természetesen szögecses erényövet is lakatoltam rá, a kulcsát lenyelettem vele, valamint egy flagellumot is a kezem ügyébe helyeztem a biztonság kedvéért.
Lassanként megtelt hát pezsgéssel ez a hatalmas – ám tegyük hozzá – öregségében és cseppet romos állapotában sem komor, sokkal inkább méltóságteljes épület, mindenütt vidám hehegés, pohárcsilingelés hallatszott, és kisvártatva a hangszerek is előkerültek. A szomszédok, ahelyett, hogy kellemetlenkedtek volna, mikor cseppet aggódva, de kíváncsian a ház elé sereglettek, szíves invitálásunkra legtöbben csatlakoztak a mulatsághoz, még színesebbé téve ezt az amúgy is enyhén szólva tarka forgatagot. Erik, a bohém dalia azzal indított, hogy amint felfedezte a kert messzi végében az idáig felhúzódó lápot, levetette a nadrágját, és bőszen csapdosni kezdte vele a sarat. „Te meg mi a francos nyavalyát művelsz?!”, érdeklődött megütközve Csébaba, amikor megpillantotta a mámorosan nyerítő latyakvitézt. „Halászom! Hát nem látod?” Cimborájának szerencsére sikerült nagy nehezen elhessegetnie őt onnan, és tiszta pantalló is került hamarosan. Erik egyébként mindenhová magával hurcolt egy gallonnyi bort, soha meg nem vált volna tőle, nehogy egy pillanatig is szomjan maradjon! Amikor néhányan felmásztak a jó magasan található padlásfeljáróra, majd az ott húzódó erkélyen megpihentek, rácsodálkozva a környék nem mindennapi látványára, Erik érdeklődni kezdett, hol hagyhatta el a cigarettáját. Amikor közölték vele, hogy lent maradt az asztalon, ő a rövidebb utat választotta, átbukott a korláton, de az utolsó pillanatban még elkapta a boroskannáját – ne zuhanjon egyedül. Életben maradt.
Aztán naplemente után kezdtek elszabadulni az indulatok. Ha a kapitány a rumoshordó fenekére nézett, az első tiszt sehol, a fedélzetmester pedig felravatalozva fekszik az ebédlőasztalon, akkor a matrózok hajlamosak elkanászosodni. Az egyik matyóörs talált néhány tő maszlagot a kerítés mellett, megettek a magjából fél-fél marékkal, és hamarosan elindultak, hogy széjjelnézzenek a környező dombságban. Őket aztán néhány napig nem is láttuk viszont. Egy másik csoport felfedezte, hogy a szomszéd udvarban ott árválkodik egy borospince, nosza, feltörték – nem mintha hiány mutatkozott volna addig is bárminemű szeszben. Mások, a tűzifa elfogytával, a székeket és egyéb bútorokat kezdték felhasogatni a bogrács alá, amiben ezúttal már gulyás rotyogott. A poharak is törtek párosával, többen már kehelyből vedeltek, már akinek nem felelt meg egyenesen a butéliából vagy a kannából, mint például Eriknek, akit mindeme csatazaj még fennköltebb emelkedettségre ihletett, és egy húsvágó bárddal a csempéket aprította le a falról a konyhában és a fürdőszobában. Körülbelül ugyanebben az időben Varganja Daturányi Izidor hirtelen kimoccant kuporgó helyzetéből, besurrant a tálalóba, és a falon végigmászva felkapaszkodott a csillárra Ballage kolléga felett, majd, lábait a luszterbe beakasztva, arccal az archoz leereszkedett „hősi halottunkhoz”, mintha pókemberpuszit szeretne adni neki, aztán hosszú időre úgy is maradt, tekintetét amannak felakadt szemeire szegezve.
Polüphémosz Ganümedész – becstelen nevén Ganyé –, a félszemű görög punk közben elkapott egy legyet, kitépte a szárnyait, és a fürdőszobába osont. Teleengedte a kádat, éppen annyira, hogy hanyatt fekve csak a makkja legyen ki a vízből, aztán erre helyezte a jobb sorsra érdemes rovart, akinek röpképtelenségében természetesen nem állt módjában odébbállni, csak futkározott körbe az egyre vaskosabbra duzzadó hímtagon. Ganyé végül ily módon élvezett el. A nőket és a férfiakat tiltották meg mára, mormolta magában a félszemű elégedetten, légyről szó sem esett! De mindez mit sem segített rajta, épp az ejakuláció pillanatában rúgta rá az ajtót Dara Bokra és Rúterdő Farka, aztán pillanatok alatt kizsigerelték, majd ki is filézték az ott talált életlen borotvával, rozsdás körömcsipesszel, elkopott fogkefével. Ez idő alatt Erik a kertben táncolt, előbb egy nagy lábos hideg birkapaprikásban – „Mit csinálsz már megint?!!”, ugrott oda Csébaba újfent. „Szégyellsz?... Ne szégyellj. Legyél olyan, mint én!”, gurgulázta boldogan Erik, azzal két kézzel belemarkolt az ételbe, és teljes hosszában végigkente vele Csébabát –, utóbb pedig az asztalon, ami persze hamarosan összerogyott alatta, miközben egy lécdarab alaposan végighasította a lábikráját. Erre vérszemet kapott, berontott az ebédlőbe, lemarta Varganja Daturányi Izidort a csillárról, és rituálisan kivégezte egy merőkanál segítségével. A belső szerveit a tűzre dobta, amit előzőleg a tetemmel körbetáncolt, majd megskalpolta, és a fejbőrt E., a titkos szeretőm arcára tette száradni. A maradékot végül egy termeszvárra helyezte.
Ekkor már folyamatosan ment a ház eresztékeinek megroggyantása, ordas tivornya folyt mindenütt, Godzilla és Pinokkió összemarakodtak Ganyé hullája felett, Larsen kapitány pedig – miután egy didzseridu és egy kompresszor segítségével adtak neki egy shotot a Jamaican Gold haskájából – mindezt bambán vigyorogva bámulta végig, fél seggel a tűzben ülve, mely fölött immár Varganja Daturányi Izidor maradékai forogtak, sűrűn megtűzdelve fokhagymával és gazdagon meghintve gyömbérrel.
Mindazonáltal ahol rombolás történik, ugyanabból a táncból építés is születik – hála Sívának, dezintegráció és integráció kéz a kézben járnak –, Kellemetlen Kelemen, a kőműves saját kis különítményével végigjárta a falakat, kiszippantva azokból az összes szervetlen hamvakat, majd teleszívva pofazacskóikat vegytiszta lizergsav-dietilamiddal, a hamvak helyére injektálták azt, minek hatására a paplak régi fényében kezdett tündökölni, sőt, még sokkalta pompázatosabb lett annál, egy perzsa herceg is megirigyelhette volna. Ráadásul ezáltal a nevezetes dévai história is a helyére billent.
Hőseink a következő napot teljes egészében átaludták; egyedül Máté evangélista és Larsen kapitány neszelt fel valamikor késő délután, ám miután kiszürcsölték a maradékot a poharak, palackok és tányérok aljáról, maguk is újfent mély álomba merültek.
Álmodó Örmüzd és öccse, Arimán a parókia felett két méterrel a levegőben keringőzött valami csak általuk hallott dallamra. Ám ezt csak egy helyi román kislány látta az utcáról, akinek aztán persze nem hitt senki egész életében, de néhány évre rá már maga is kételkedni kezdett az egész históriában.
Harmadnap, amikor a rózsás ujjú hajnal szemhéjon koppintotta hőseinket, és a maszlagos különítmény is kaparászta már odakint a zsalukat, visszatérve tudattágító túrájáról a dombok közül, lassanként mindenki hazaszivárgott a saját otthonába, maga Larsen kapitány is. Amikor a plébános úr nemsoká visszatért a rokonlátogatásból, alig akart hinni a szemének, hogy a ragyogó pompát megpillantotta.
Ahogy végigjárta a paplakot, csupán két dolog emlékeztetett a régi otthonára: egy kopott csillár az ebédlőben és alatta egy roskatag asztal. Ezen viszont egy gyertyákkal körberakott, lekvárral, liszttel és pirospaprikával kipingált, furcsa szerzet feküdt kiterítve. Most ébredezett.
Csupán egyetlen társaság távozott az első éjszakán; később hiteles forrásból megismertem az odüsszeiájukat: Eriknek valami rettent sürgős dolga akadt odahaza, tán egy ottani fesztiválra hívták bulizni, nekivágtak hát Csébabával. Előtte a biztonság kedvéért betértek még az éjszakai mentősügyeletre a rendesen szétvágott alsó végtag okán. „Mit vett be?!”, kérdezte rémülten a nővérke már a bejáratnál. „Tíz liter bort”, szólt Erik megnyugtatólag, és már indult is befelé, mint aki ismeri a járást. Aláfirkantotta a nevét valami nyomtatványra, hogy a saját felelősségére adhatnak be neki tetanuszt és érzéstelenítőt – ez utóbbira tényleg nem tudom, mi szüksége volt –, majd komótosan hasra feküdt a műtőasztalon, és miközben a nővérke varrta össze a lábát, ő vidám lakodalmas nótákat énekelgetett. (Majd’ elfelejtettem: előtte még, a doki legnagyobb csodálkozására, találtak tehéntrágyát is a sebben. Mert útba esett egy marhatelep, és mint elhivatott agrárszakemberek, barátaink igazán nem hagyhatták ki, hogy bemásszanak a kerítésen és alaposan körülnézzenek.)
Az intermezzót követően ismét autóba pattantak. Erik vezetett. Előtte feltett egy törött szárú napszemüveget, és amikor Csébaba érdeklődött, ez vajon mire kell az éjszaka közepén, azt válaszolta: „Ha útközben megállít a rendőr, ne vegye észre rajtam, hogy alkoholt fogyasztottam. Mi másra?” Majd a gázra taposott, és átlag százhúsz kilométerórás sebességgel, nem törődve jobbkéz-szabállyal, szemaforral, repesztett Topolyáig.
Hazaértek egyben.
(Visszaúton is magukkal vitték a titkos szeretőmet, E.-t, akinek az arcán még mindig ott fityegett Varganja Daturányi Izidor száradó fejbőre, és persze az erényöv kulcsának hollétét is elfelejtették megérdeklődni Larsen kapitánytól.)
